free hit counters

Szégyenkeztem

Az esküvőnkre kaptunk a bátyámtól egy-egy órát. Természetesen nem egy mindennapit, hanem igazi svájci órát. Nincs azon semmi különös. Egyszerű, arany színű, számok nincsenek rajta, csak arany vonalak a számok helyén és mutatja a mai dátumot. Fekete betűkkel, szolídan bele van írva, hogy: TISSOT 1853 Ez a név benne van az óra csatjában is, meg a barna szíjban is, ami szolídan harmonizál az órával.

Mióta házasok vagyunk, ezt viseljük mind a ketten. A zuram trehányabb az átlagosnál, az övének a hátlapján már több karcolás is van. Az enyém még teljesen újszerű. De ha strandon vagyok, szemrebbenés nélkül ott hagyom a pokróc alatt, amíg elmegyek fürödni.

Időnként kell benne cserélni elemet, amit  órással szoktuk megcsináltatni. Csak azért, mert a zember nem tudta lecsavarni a hátulját. Azt mondta, hogy inkább nem kísérletezik vele, az órás egy perc alatt kicseréli és megmarad a vízállósága. Vagyis, közönséges karóraként használjuk.

Mikor először vittem elemcserére, kicsit meglepődtem az óráson, aki mondta, hogy ebbe az órába had tegyen már jobb minőségű elemet, mert ez bizony megérdemli a gondoskodást. És munkája befejeztével gondosan megtörölgette olyan, szemüvegtörlő féle puha anyaggal, úgy adta vissza.

Mivel a testvérem nemsokára 70 éves lesz, úgy gondoltam, valami olyan ajándékot veszek neki, ami fedezi az óra árát. Kikötésünk volt ugyanis, hogy ajándékot nem kérünk senkitől. Nem akartuk megbántani azokat , akik nem tartották be ezt a kérésünket, de valamilyen módon mindenkinek visszadtuk a ránk költött összeget. A bátyám ideje most jött el.

No, de mennyit is ér ez az óra? Mivel nem értek hozzá és volt ráérő időm, elkezdtem keresgélni a neten. Megtaláltam a miénket, rendelhetnék pont ilyet, ingyen ki is szállítanák. Kettőszáztizenkilencezer Ft darabja...

Ma megláttam a zember óráját a polcon és eszembe jutott, hogy elemet kell benne cseréltetni, azért nem azt vitte magával. Dolgom volt a városban, gondoltam meglátogatom az órást is. Mikor bementem, látom ám, hogy nem az az órás van ott, aki legutóbb volt. Egy fiatalember volt a pult mögött, aki azt mondta, hogy hagyjam ott egy-két napra, mert lehet, hogy nem csak elemet kell benne cserélni, inkább átvizsgálná. Ráírta a nevemet meg a címemet egy kis papírzacskóra, abba beletette az órát és megbeszéltük, hogy holnap délután érte megyek. Elköszöntem és mentem a dolgomra...

Hanem, a kisördög elkezdett munkálkodni az agyamban. Én nem kaptam még csak egy számot sem, amivel igazolhatnám, hogy én vagyok az illetékes, akinek oda kell majd adni, azt a már tudom, hogy több, mint 200 ezres órát. Ha bemegy az utcáról bárki, aki leolvassa a nevemet a tasakról és azt mondja, hogy azért jöttem, annak fogják odaadni. Kifizeti az elemcserét és van kétszázezer forintja. Ettől a hülye gondolattól olyan zizi lettem, hogy dolgomvégeztével bementem az órás boltjába. Már nem a fiatalember volt ott, hanem az órás. Ezen egy klicsit meglepődtem, de mivel kérdezte, hogy mivel szolgálhat, hát elmondtam, hogy reggel itthagytam az órámat és holnap kellene érte jönnöm. Az meg csodálkozva nézett rám, hogy akkor most minek mentem. Egy kicsit elbizonytalanodtam, de folytattam az indokomat. Miszerint szeretnék kapni egy cetlit, amivel holnap majd jöhetek az óráért. A mester meg úgy nézett rám, hogy legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Megkérdezte, hogy hívnak, aztán elővette azt a bizonyos zacskót és csak annyit mondott, hogy foglaljak helyet, máris megcsinálja, ha már ennyire nem bízom meg benne.

Nem túlzás, ha azt mondom, hogy még életemben nem szégyelltem így magam...pedig a boltban, a pénztárnál meg kell emelnem a ridikülömet, hogy nincs-e alatta valami. Engem is zavar, de szónélkül megteszem.

Mondtam , hogy ne haragudjon, nem feltételeztem én semmit, de még sosem kellett itt hagynom egy elemcsere miatt. Ő meg végtelenül udvariasan, de olyan megvetéssel a szemében mondta, hogy nem kell szabadkoznom, megszoktak ők már mindent, hogy az egér lyukba is szívesen bebújtam volna, amíg ő az órával ügyködött...aztán szeretettel megfényesítette a hátlapot, kifizettem ezerötszáz forintot, amiről számlát adott és szégyenkezve elkullogtam. Azt hiszem, soha többet nem teszem be a lábam abba a boltba...

Hozzászólások (7)

Szent Heverde napja

Ne keresse senki a szentek sokasága között Heverdét, mert ilyen név nem létezik. Ezt az én anyukám mondta, mikor még kislány voltam és az eső nyújtogatta a lábát már kora reggel. Olyankor úgy keltünk fel, hogy ma szetheverde napja lesz. Vagyis, nem csinálunk semmit. Ez a mai nap ilyennek indult.

Mióta van redőnyöm, este mindenhol leeresztem, hogy ha reggel később ébrednék, mint a nap, ne tűzzön be sehová, ne melegítse a lakást. Ma reggel is a szokott időben ébredtem, de valahogy sötétebbnek tűnt minden. Az első utam mindig az erkélyre vezet a friss levegőre, a napsütésre. De most nem volt ám napsütés! Olyan fekete felhő borította a szemközti hegyet, hogy azt gondoltam, mindjárt leszakad az ég. Egy szempillantás alatt vissza is repültem a gyerekkoromba...hallottam, amint az anyukám azt mondja: Feküdjünk vissza jányom, ma szentheverde napja lesz.

Gyorsan átgondoltam én is a mai feladatokat és örömmel nyugtáztam, hogy igazából nincs is semmi dolgom. Visszaballagtam a hálóba és elkezdtem a heverdés napot.

Persze, nem sokáig tartott a heverészés, mert mivel nincs itthon a zuram, már hétkor csörgött a telefon a szokásos jó reggelt, hogy aludtál-lal. Aztán újra csengett, illetve kakukkolt / mert madárcsicsergésre és kakukkolásra van beállítva az új telefonom/ és hívott a kisfiam is...

Aztán gyorsan felkeltem, leszaladtam a boltba, amíg nem esik, mert nincs itthon kenyerem... Ha már van kenyér, akkor reggelizzek meg komótosan, mert ebédem sincs és felhőszakadásban nem lehet ám dolgozni, csak henyélni. Ezt be kell tartani, így csináltuk otthon...

Mire megreggeliztem, elpakoltam, beágyaztam, kisütött a nap és azóta is hetedmagával süt, ontja a fényét, meg a melegét. Én meg reggel óta noszogatom magam, hogy ki kéne menni a kertbe, meglocsolni a paprikát, mert minket mostanában rendszeresen kihagy az eső...pedig olyan jól indult ez a nap.

Azért a délelőttöt ügyesen eltötyörögtem, észrevétlenül elszaladt. Egy óra körül ocsúdtam fel, hogy főzni kéne valamit.

A múlt héten nem voltunk itthon. Mielőtt elindultunk volna, próbáltam kiüríteni a hűtőt. Amit lehetett elvittünk magunkkal, amit meg nem, azt bezsúfoltam a mélyhűtőbe. / Inkább vittem volna le a kutyáknak./ Az történt, hogy annyi mindent beszuszákoltam a mélyhűtőbe, hogy kinyomta az ajtaját résnyire. Mikor hazajöttünk egy északisarki hómezőt láttam az ajtó mögött, ami vastagon eltakarta az ott tárolt dolgokat. Mondanom se kell, hogy  egy napi munkámba került, míg sikerült kitakarítanom úgy a mélyhűtőt, hogy minél kevesebbet kelljen eldobni belőle. Csak két kukányi élelmet / nincs nagy kukám/vittem le a szeméttárolóba. Ünnepélyes esküt tettem, hogy amíg ki nem ürül a fagyó, nem veszek friss árut. Ki kell enni belőle a dolgokat. Tegnap abárolt szalonnát, ma grill kolbászt ettem reggelire, de még van bőven reggelire és ebédre való is. Tegnap húst rántottam, /panírozva volt eltéve /, ma meg spenót levest csináltam. Szintén a mélyhűtőből. Úgy saccolom, hogy legalább egy hónapig nem kell vennem a boltból csak tejet, meg kenyeret...

Mikor elkészült a spenótleves, lefényképeztem és elküldtem a zembernek. Mondtam, hogy szerencséje, hogy nincs itthon, mert ha itt lenne ettől úgyis világgá szaladna. Pedig nagyon finom volt.

Most meg megyek és csinálok valami értelmeset, mert az eső elkerült minket megint.

Hozzászólások (15)

Fecskék

Gyerekkorom óta szeretem a fecskéket. Azt szokták mondani, hogy a fecskék ott raknak fészket, ahol jó emberek élnek...

Ózdon is volt fecskefészkem az eresz alatt. Előbb csak egy, aztán több is. Telente a verebek beköltöztek az üres fészekbe, de azok nem tudják karban tartani az otthonukat. A beköltözésük után szinte azonnal leszakadt. Nem véletlen, hogy a veréb nem rak fészket. Nincs is rá igénye, nem tud vigyázni rá. Emberek is vannak olyanok, akiknek egy ház nem a meghitt otthont jelenti...

A fecskék, mikor a hosszú útjuk után végre hazaérnek, azzal kezdik, hogy tatarozzák a fészküket. Mindig abba a fészekbe jönnek vissza, ahonnan elindultak. Ha csak a helye van meg, akkor is hozzáfognak és újra építik.

A fecskék kétszer költenek egy nyáron. Az első fészekalja két kis fecske, új párként épít magának fészket és költ két kis fiókát. Az öregek meg másodjára is költenek két fiókát. Vagyis, mikor elrepülnek, két fecskepár megy el minden fészekből, de amikor visszajönnek, csak egy pár fecske költözhet be a fészekbe. Ilyenkor óriási küzdelem folyik, hogy kié legyen a régi otthon. Nem tudom mi alapján döntenek, csak azt figyeltem meg, hogy a régi mellé hamarosan egy új fészek kerül. És következő évben kezdődik minden elölről.../ ez nem tudományos magyarázat, ez egyéni megfigyelés /

Most, hogy felszámoltam az ózdi házat, bár ott van a fészek, de nem ment bele fecske. Gondoltam, hogy talán elpusztultak út közben...vagy később mennek majd...

Két hete kicseréltettem az abalakaimat. Ennyi jutott nekem a régi otthonomból. / Meg a szüleimnek új síremlék.../ Amint kész lett az ablakcsere, élénk repkedés, csivitelés kezdődött. Egy nap alatt megépült egy  fecskefészek a konyha ablak sarkába.

Igaz, hogy megsirattam az otthoni fecskéimet, de ennek nem örültem. A vadi új ablakpárkányom csupa sár, amiből tapasztanak...aztán meg csupa fecskekaki lesz majd minden...és a hetediken nemigazán szeretnék kihajolva takarítani...De, nem tettem ellenük semmit. Egy kicsit meg is hatódtam tőlük, gyerekes gondolkodással azt feltételezve, hogy utánam költöztek...

Ma reggel jöttek az ablakosok, hozták a redőnyöket. /Azt később gyártották le./ És a redőny szerelés közben véletlenül, vagy talán szándékosan, hogy jót tegyenek nekem leverték a fecskefészket. Nem is szóltak róla...

Mikor elmentek, elkezdtem takarítani utánuk. És sárosnak láttam az ablakpárkányt. Gondoltam, sáros volt a cipőjük. Csak amikor kinyottam teljesen az ablakot, akkor láttam, hogy a sár nem más, mint a lepergett és széttaposott fészek...

Döbbenten álltam a nyitott ablak előtt...nem is láttam a fecskéket sehol sem. Aztán meg arra gondoltam, talán jobb is, ha nem költöznek ide és hosszúnyelű felmosóval kinyúlva megtakarítottam az ablakpárkányt. Mikor befejeztem, elraktam a szerszámaimat, becsuktam az ablakot és akkor sebes szárnycsapásokkal megjelentek a fecskék, csőrükben az új sáradaggal és sebesen elkezdtek dolgozni. Ha elég ügyesek lesznek, estére kész lesz az otthonuk és tudnak majd hol aludni éjszaka...

Jó érzés járta át a lekemet...jövőre meg hátha nem ideépít az egyik pár...nekem elég lenne ez az egy család is...de, ha úgy lesz, se verem le őket...ilyen közelről még úgysem tudtam megfigyelni a fecskék életét.

Hozzászólások (3)

A szeretetről

Nincs a világon csodálatosabb dolog, mint valakit szeretni és szeretve lenni. Talán nincs is olyan ember, aki ne vágyódna erre az érzésre.

Jézus Krisztus azt mondta: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek."

Milyen egyszerű és mégis mennyire betarthatalan ez a parancsolat...

Mikor sok-sok évvel ezelőtt a férjem bevallotta, hogy a tíz év házasságunk alatt, egyetlen nap sem telt úgy, hogy csak én lettem volna egydül a szerelme, ezt a részt olvasta fel nekem a bibliából. Emiatt bízott abban, hogy elfogadom a helyzetemet és nem kell tovább hazudoznia. Mert ugye, a szeretet mindent eltűr...

Akkor én megtagadtam az Istent. Azt mondtam, hogy ilyet nem kívánhat tőlem az Isten. Nincs is Isten, csak kitalálták a gonosz emberek, hogy kihasználhassanak másokat az önös érdekeik megvalósítására...

Aztán, évekkel később megbizonyosodtam róla, hogy Isten igenis létezik és Ő ezzel a szeretettel szeret minden embert. Aki vágyódik erre a szeretetre, megtalálja, elfogadja, átéli , próbálja viszonozni, de a parancsolatot betartani lehetetlen...

Én elváltam akkor a férjemtől...A gyerekeimet felneveltem a legjobb tudásom és a legjobb szándékom szerint. Csakhogy, hiányzott belőlem az önzetlen szeretet. Az, ami mindent elfedez. Nem titkoltam én a gyerekeim előtt a "jóédesapukájuk" viselt dolgait. Nem volt benne szándékosság, csak a tudtalanság, meg a fájdalom...de ezzel nagyot ártottam nekik. Hiányzott az életükből a piedesztálra állított apa, a példakép, a teljes család látszata. Tudom, hibáztam, de már nem tehetem jóvá...ami elmúlt, azt nem lehet visszaállítani, nem lehet újra átélni, másként csinálni. Ilyen csak a számítógépes játokban van...

De, ne vegyek mindig saját példát. Nézzük meg azt az esetet, amikor megölnek egy gyereket. A gyilkost elfogják, elítélik, de a gyereket már senki nem adhatja vissza. Még, ha meg is bánja az elkövető és ezzel még a lelkét is megmentheti, de az anya, aki elvesztette gyerekét valószínűleg sosem fog megbocsátani...fenn áll az a paradox helyzet, hogy Ő kárhozik el, és nem a gyilkos...hacsak nem képes arra, hogy letegye a szeretetlenségét a kereszt tövébe, mondván: Nem tudok megbocsátani neki, Te bocsáss meg nekem ezért...Jézus, nem küldi el, megbocsát neki. De, mekkora erőfeszítés kell ahhoz, hogy valaki feloldozást kérjen azért, mert nem tud megbocsátani a gyereke gyilkosának!

Aztán itt vannak a politikai gyűlölködések. Amikor "ezrek halnak meg egyetlen i-miatt." Amikor a krisztusi szeretetre hivatkozva gyűlöljük azt aki más felekezehez tartozik, azt akinek más a bőrszíne, azt, aki más országban él, azt, akinek más a nemi identitása, azt, akinek más a véleménye...Pedig Jézus azt is mondta, hogy: " aki haraggal tekint felebarátjára, olyan, mintha meggyilkolta volna". Vagyis a haragot, a gyűlölködést a gyilkosság szintjére emelte...a gyűlölködő keresztény, semmivel nem különb, a robbantgató terroristánál...

Vagy ott van a holocaust. Elvárjuk a gázkamrát túl élő emberektől, hogy megbocsássanak a gyilkosaiknak...meg a ma élő embereknek. Mert már olyan régen volt...mert mi nem is tehetünk róla, hogy akkor mit műveltek velük...mert, mi keresztények vagyunk.

Ugye, milyen érdekes? Milyen egyszerű ez a parancsolat, mégis milyen betarthatatlan! Nincsenek szabályok, nincsenek törvények, nincs csak ez az egyetlen egy: Egymást szeressétek! És, nem vagyunk képesek betartani ezt az egyetlen egy törvényt...

Az egyház és a vallás évezredeken keresztül arra törekedett, hogy különféle kiskapukkal megnyugtassa az embereket és elvezesse az istenfélőket az üdvösségre. Gyertyákat gyújtanak...zarándok helyekre járnak...régente voltak a búcsúcédulák...voltak a keresztes háborúk, amikor öldökölték a nem keresztényeket.../ most ehhez hasonló állapotban vagyunk, csak mivel fejlettebek okosabbak lettünk, még nagyobb gonoszságra vagyunk képesek /...pedig Jézus nem kért mást, csak annyit, hogy : Szeressétek egymást...

Hozzászólások (4)

Egy kellemes ember

Ma volt az irodában egy nagyon kellemes kislány. A megjelenéséből sugárzott a magabiztosság a beszéde választékos, a hangszíne kellemes, a stílusa udvarias, tisztelettudó mégis határozott. Egy jelenség volt, amit elsőre nem is értettem.

Aztán kiderült, hogy 4 évvel ezelőtt költöztek ide Svájcból. A szülei nem tudnak magyarul, ezért minden hivatalos dolgot ez a középiskolás, majdnem 17 éves kislány intéz. Jogostíványt szeretne, ezért jött az irodába.

Sosem szoktam beszédbe elegyedni senkivel, csak  tájékoztatom a klienseket a lehetőségekről, de ezt nem lehetett kihagyni...

Svájcból Magyarországra költözni nem igazán szokványos dolog. Az apuka jó negyvenes, az anya túl van az ötvenen. Artisták voltak és régebben dolgoztak Magyarországon is. Most állatkertet akarnak nyitni és üzemeltetni, csak a bürokrácia miatt nehezen mennek a dolgok.

A kislány hetedikes volt, mikor bekerült egy egri általános iskolába. Egy szót sem tudott magyarul. Most olyan tökéletes kiejtéssel, olyan válaszutékosan beszél, hogy a született magyarok irigykedhetnének rá. Egy élmény volt vele beszélgetni. Gátlás nélkül, kedvesen mosolyogva csevegett. Ritkán látni ilyen fiatalt.

Elvitte a jelentkezési lapokat és "barátként" váltunk el. Mondta, hogy bizonyára lesz még alkalmunk a beszélgetés folytatására, mert ide fog járni tanfolyamra...Olyan volt, mint egy jelenség. Jött, csacsogott, aztán elment. És közben felvidította a napomat...jól esik visszagondolni rá.

Hozzászólások (4)

...a mosónők korán halnak...

...és fejük fáj a vasalástól... Valami ilyesmit írt József attila a mamáról. Lassan már rám is érvényes lesz.

Amit a képen megörökítettem, csak töredéke annak, ami még hátra van a mosásból. Ma ugyanis voltam Ózdon. A régi házunkban.

Ma mentünk  átíratni az órákat. A vizet, a gázt, meg a villanyt. Ez eltartott egészen délig. A kukásokhoz nem jutottunk be, mert oda csak szerdán meg pénteken lehet menni. Vagyis, lesz még egy utam.

Érdekes módon, nem viselt meg, hogy a bútoraim között mások élnek. Jó volt látni, hogy szépen ki van takarítva, a szőnyegek tisztára sikálva és a parketta olyan tiszta, hogy a gyerek nyugodtan teperhet négykézláb rajta. Kedves, mosolygós kisfiú. Mikor megérkeztem, még aludt. Mosolyogva ébredt és szopizás közben időnként elengedte az anyja cicijét és felém fordult. Mosolyogva gagyogott valamit, aztán folytatta a szopást.

Mikor a kulcsokat átadtam, otthagytunk még egy nagy utazótáska holmit, a varrógépet, meg a lányom kérésére egy ócska vaskeretes asztalt, meg egy ajtót tokkal-vonóval. Ezt az ajtót a zember hozta Kecskemétről, még nem volt beépítve sehová. Kettőt hozott, de csak a nagyszobait cseréltük ki, mert az törött volt. / Részegen berúgta a férj az ajtót a bezárkózott asszonyára./ Mikor csináltattuk, úgy szétverte a kőműves a falat, hogy a kisszobait már nem cseréltettük ki csak azért, hogy egyforma legyen a két ajtó. Ez ott maradt a garázsban és a zuram azt mondta, hogy azt bizony nem adja neki...Majd érte megy és elhozza, tegyék félre ...

Ma elhoztam a varrógépet, meg a nagy táskát. Már nem is emlékeztem, hogy miket raktam bele. A gépet benne hagytam a csomagtartóban, majd kivisszük a kertbe. Itt ugyanis nem fér el, meg egyébként se szoktam varrni. Két varrógép volt, az egyik az anyukámé, a másik az enyém. Az enyém egy egyszerű orosz masina, csak varrni lehet vele. Ezt otthagytam az új tulajnak. A mamáé egy Naymann márkájú német gép. Ez mindent tud, annak, aki tudja használni. Valamikor használtam, de már régen nem tartozik a hobbijaim közé...azért elhoztam...mert, majd jó lesz. :)

A táskát alig bírtam becipelni a liftig, olyan nehéz volt. Mikor felcibáltam, kibontottam, hogy mi is van benne. Hát, nem vagyok százas, hogy ezeket hazahoztam...sose fogjuk használni. Egy nagycsomó csipke, amit gyerekként az anyukámmal horgoltam. Emlékszem, milyen jó is volt, mikor leültünk kézimunkázni és közben beszélgettünk...

Ott van az a takaró, amit a kicsi lányomra terítettem a baba kocsiban, mikor sétálni mentünk...olyan nagy szeretettel készítettem neki...

Aztán ott van két garnitúra konyhába való szőttes...ezt anyukám a bátyám lányainak vette stafírungba.Csak nem kellett nekik, mikor férjhez mentek...Ma meg már nincs is olyan konyhabútorm amire rápasszolna...se méretben, se stílusban.

Aztán néhány damaszt abrosz, damaszt ágyhuzat...no, ezt se használja már senki sem.

Aztán egy csomó vászon hímzett abrosz, meg vászon törülköző...Nincs is olyan méretű asztalom, amire jó lenne.

Meg egy csomó frottír törülköző. Ilyen méretet sosem használok...  Egész délután ment a gép, de még a felével se vagyok kész. Át kell mosni, mert dohos szaga van, meg a hajtások mellett bizony látszik, hogy bepiszkolódtak. Most itt száradnak a szoba közepén, reggelre lehet vasalni. Aztán bosszankodhatok, hogy nincs hely, hogy elpakoljam. Pedig már a kertben is van egy nagy bőrönd cucc...

Kötőtűk, maradék fonalak, meg cserép edények...amik kincsek voltak valamikor, de most már csak lom lett belőle...

Szóval, csináltam magamnak egy csomó felesleges munkát, meg gondot az elhelyezésükkel. Dehát, ilyen az ember...önző, kapzsi, logikátlan...az értékeket ott hagytam, a lomot meg elhoztam.

Hozzászólások (6)

Egy kapu becsukódott

Lezárult életem egy szakasza, kezdődik az új, az utolsó fejezet életem regényében.

Halogattam az írást, mert nem akartam elkiabálni az eseményeket, amíg biztosan be nem teljesült. Most megpróbálom elmesélni, bár utólag már nehezebb, mint folyamatában.

Több, mint hatvan évig éltem Ózdon. Ott születtem, ott jártam iskolába / a főiskolás időszakot leszámítva / ott voltam szerelmes, ott születtek a gyerekeim, ott temettem el a szüleimet...

Voltam boldog, voltam keserű, csalódott, voltak reményeim, vágyaim...lehet, ha igazán öreg és demenciában szenvedő beteg leszek, majd én is odaakarok visszamenni, mint ahogyan az anyukám akart...Nem tudjuk mi lesz, mit hoz még az élet. Majd kiderül...

A hosszú bevezetésből talán már tudjátok, hogy eladtam az ózdi házat. Bár voltak akik nagyon nem akarták, mégis sikerült. Kifizetett a bank és egy egész éjszakán át milliomos lehettem. Reggel az első dolgom volt, hogy átutaltam a gyerekeimnek egy-egy harmadrészt belőle. Egy harmadot megtartottam magamnak, abból csináltattam az anyukámnak új síremléket és kicseréltettem az ablakaimat. Kész mind a kettő, nincs gondom tovább, hogy mit is kezdjek a ház árával...

A bátyám nem fogadott el belőle semmit...igaz nem emlékszik rá, hogy kifizettem neki az akkori értékének a felét, de ennek már nincs jelentősége. Azt mondta, hogy ő akkor lemondott róla a javamra és ezt még ma is komolyan gondolja. / A gyerekeim feleslegesen haragudtak rám miatta. Ha nem tiltakoztak volna olyan véresen ellene, akkor is így történt volna, csak nem lenne egy nagy seb a szívemen miattuk. Majd elmúlik az is, mint minden más.../

Igazából örülnöm kellene, mert minden úgy történt, ahogyan akartam...de valójában mikor elérünk a célba, akkor nyugtázzuk, hogy megvan és indulunk tovább...ha van is örömérzés, az csak egy pillanat...vagy csak én lettem vénségemre ilyen hülye, kiégett?

 

Szomorúan látom, hogy a blog halódik. Ha kommentet akarok írni, tízből kilencszer elszáll...ha sikerül is, azt látom, hogy nincs meg a régi beszélgetések hangulata...igazán sajnálom, hogy mindenki ilyen magábazárkózott lett...lehet, hogy ez már együtt jár azzal a bizonyos utolsó fejezettel? Nem tudom...

 

Hozzászólások (15)

Valami van a levegőben

Ilyen mélabús hangulatban nem lenne szabad írni. Ilyenkor a fehér sem fehér, maximum tojáshéj színű és a szürke meg már egyenesen éjfekete. Szóval, amit most leírok, annak csak a töredéke igaz...legalábbis hangulatilag.

Nemrégiben voltunk színházban, megnéztük a Csárdás királynőt. Tudom, a mai generációnak nem sikk az operett, de láttam már igazán jó darabot az operett színházban is. Hááát, ez nem az volt. Honthy Hanna világgá bujdosna, ha hallaná hogyan énekelte a fiatal színésznő a fő atrakcióját a Hajmási Pétert... Akinek nincs szoprán hangja, miért erőlteti? Úgysem tudja kiénekelni. Csak nyekergett szegény...De ettől az egy szereplőtől eltekintve a többiek egészen jók voltak. Olyan régen voltam már színházba, hogy én bizony élveztem. Annak ellenére, hogy a zember folyamatosan pukkadt mellettem...

Ugyanis, ez egy matiné előadás volt a nyugdíjasoknak. Délelőtt 11-kor kezdődött. Véletlenül kerültünk oda. Egy régi ismerősöm, aki itt él Egerben, rámtalált a facén és megkérdezte, nem akarunk-e színházba menni. Igen kedvező áron nyugdíjasoknak játszanak. Én meg mondtam, hogy miért is ne mennénk. Nyugdíjasok vagyunk, ráérünk és nem is olyan régen, mikor itt voltak a nászék, velük megakartuk ezt a darabot nézni. Csak nem kaptunk rá jegyet. Most itt a ragyogó alkalom, megyünk.

Heves megye összes nyugdíjas klubja ott volt. Egy szabad szék nem volt a színházban. Mi nem vagyunk klubtagok, de attól még mehettünk. Ez az ismerősöm az egyik egri nyugdíjas klub vezetője. Mondtam, hogy persze, megyünk, vegyed a jegyet. Csak akkor még nem tudtuk, hogy délelőtt lesz az előadás...és arra sem számítottunk, hogy csak öregek lesznek. Engem nem zavart. Két éven keresztül minden héten legalább egyszer ott voltam egy öregotthonban...bekalkuláltam az agyamba, hogy hamarosan én is ilyen leszek...betápláltam azt is, hogy meglássam bennük és természetesen magamban a pozitívumot...De a zember NEM ! Ő bizony nem öreg! Őt aztán nem érdekli, hogy 50 öregembert különbusszal elvisznek szalonnát sütni a Szépasszony völgybe ! Neki ez nem program...ő még vezeti azt a buszt, amivel ezeket az embereket viszik kirándulni...ő repülővel megy nyaralni, nem holmi szalonnasütésre...

Szóval, "dúlt, fúlt Iluskának gonosz mostohája" miközben én pirosra tapsoltam a tenyeremet. Annyiban azért megegyeztünk, hogy legközelebb, ha az ismerősöm hív valamilyen programra, oda őt ne írassam be...menjek inkább egyedül, van ott úgyis elég öregember, aki szórakoztatja a "lányokat".

A hétvégén halálra dolgoztuk magunkat a kertben. Többször is megkérdeztem életem párjától, hogy muszály-e nekünk beledöglenünk ebbe a kertbe ?  De szerinte mi még bírjuk.

Először is, elültettünk 8 db csemete fát. Mert a tavalyiakat, kirágta a nyúl. Aztán ültettünk szőlőt. Eredetileg úgy volt, hogy veszünk 10 db-ot és pótoljuk azokat, amik már kiöregedtek. De nekünk nem elég 10 db! Ááááááááá, dehogy! Addig ment el megvenni a gyökeres venyigéket, míg én dolgoztam. 50 db-ot! Ez azt jelenti, hogy csinálni kell egy teljesen új sort! A kézi fúróval, amit most rendelt nemrégen a neten, egy lyukat se tudtunk kiásni...elmentünk és kölcsönöztünk egy motoros fúrúgépet, és azzal csináltuk meg a lyukakat. Mondanom sem kell, hogy olyan rohadt nehéz volt, örültem, mikor elkezdett esni az eső! Majd holnap folytatjuk...

Másnap mentünk vissza ültetni. De előtte bementünk az OBI-ba, hogy vegyünk ásót, meg gereblyét. Amit Ózdról hoztunk már nagyon életlen, eltört a nyele, meg egyébként is jó szerszámmal könnyebben lehet dolgozni. Gondoltam én. Csakhogy a zemberbe időnként belebújik a spórolás kisördöge és ami drága, azt nem vesszük meg ! Sokszor megyek nélküle vásárolni, mert bár vásárlási fóbiám van és nekem büntetés egy boltba bemenni és sorbaállni, de még az is jobb, mint vitatkozni azon, hogy azt vegyük, ami olcsóbb...még akkor is, ha az történetesen a rosszab. Most nem engedtem. Most nekem kell az ásó, én fogok dolgozni vele. 4999 Ft, egy valódi svéd acél...könnyű, kézre esik a feje pont méret...ez kell nekem! Csakhogy a zuram kiválaszt egy ormótlan fejű, szerintem életlen ásót 3000 Ft-ért. Én meg kategórikusan kijelentettem, hogy ezt a kicsit veszem meg, mert a nagyot, ha jól beleásom a földbe, nem bírom majd felemelni. És megvettem...  A zember olyan volt, mint egy hisztis óvodás...nem egyszerűen dúlt-fúlt, hanem veszekedett rám...Egy darabig csak néztem, hogy ugyan mi baja van, aztán megúntam és közöltem vele, hogy nem kellene annyira mérgelődnie, hiszen a saját pénzemből vettem, nem abból, ami a kertre el van különítve. A saját kártyámmal fizettem...Ez aztán olyan volt, mintha benzint loccsantottam volna a hamu alatt lévő parázsra...akkorát robbant, hogy még most sem értem, hogy mi volt ebben az a rettenetesen bántó, amitől még most is haragszomrád-ot játszik.

Vasárnap már ki se mentem a kertbe. Eredj magadnak gondolattal elmentem Istentiszteletre...Ő meg ma reggel elment Kecskemétre.

Reggelire akartam neki sütni tojást. Kiveszem a hűtőből a bontatlan tárcát, amit szombaton vettem. Összekoccintok kettőt az edény fölött és már durranok is, mert az egyik teljesen romlott volt, a bűz elárasztotta nem csak a konyhát...viszem, öntöm bele a WC-be, mosom ki az edényt, és kezdem egyesével egy csészébe felütni...öt tojásból három romlott volt...No, most én lettem hisztis óvodás. Ezt nem hagyom annyiban, ezt visszaviszem a boltba kijelentéssel felbontottam egy májkrémet és azt adtam indulás előtt a zuramnak. Közben szedtem elő a bedobozolt kajákat, mert bár azt mondta, hogy megyek-jövök, de mikor ezt mondta, még nem haragudott. Kiraktam a dobozokat, ő berakta a bőröndbe...mikor hazér, hív, hogy a laptopba belefolyt a paprikás csirke szaftja....gondolom, annak annyi.

Miután kivittem az állomásra, elmentem a LIDL-be a tárca tojással. Én sose szoktam reklamálni semmiért, de most nagyon berágtam. Végigjárom a boltot, látom még van egy csomó a tojásomból de nem látok egyetlen eladót sem. Odamegyek az egyik pénztárhoz és megkérem a hölgyet, hogy legyen kedves és szóljon valakinek, aki kompetens egy reklamációban. Telefonál és pillanatokon belül ott terem egy hölgy, aki kérdezi, hogy mi a panaszom. Mondom neki, hogy szombaton vettem ezt a tárca tojást és ma akartam belőle reggelit készíteni, de öt tojásból, 3 romlott volt, de mind az ötöt ki kellett dobni, mert nem számítottam arra, hogy előfordulhat ilyen, egy ekkora üzletben... Kérdezi, hogy megvan-e a blokkom? Mondom: Nincs. Nem rakok tán el blokkot egy tárca tojásról! Legalább a tetejéről a papír, hogy tudják, innen lett vásárolva...mondtam, hogy az sincs, mert arra meg ráfolyt a büdös tojás és azonnal kidobtam. Mondtam, hogy nem akarok én kártérítést, mert nem az 1400 Ft a lényeg, csak értesíteni szeretném az illetékeseket, hogy ez a tojás ehetetlen és még most is van kirakba belőle egy csomó. Erre a nő azt mondja, hogy sajnos ők nem látnak bele, a szavatossága még nem járt le, azonnal visszaadjuk az árát. Se köpni, se nyelni nem tudtam...se blokkom, se csomagolópapírom és visszaadják az árát, sűrű bocsánatkérés közepette...

Aztán beültem az autóba és elindultam Ózdra...ez egy hosszabb történet lesz, elmondom majd, de még nem értem a végére, ezért ezt elnapolom.  Folytatás következik néhány nap múlva.

Hozzászólások (4)

Mindenkit a méltó helyére

A végtelenül sok aljas, gyűlölködő, rágalmazó, fenyegető bejegyzések között ezt találtam ma reggel a facén. Mivel politizálni nem akarok, muszáj erre reagálnom...

Teljes mértékben igaz, hogy a kutya, aki egész nap be van zárva egy lakásba egész nap a gazdáját várja. Szenved a hiányától, a bezártságtól és az unalomtól. Neki semmi más öröme, semmi más támasza nincs, csak a gazdája. Teljes mértékben ki van szolgáltatva a gazdája kénye-kedvének. Semmit nem tehet az ellen, ha nem szereti eléggé a gazdája.

A jó kutyatartó most kihúzhatja magát, hogy lám-lám, ő mennyire jó ember, ő megad mindent a kutyájának, ő egy perccel sem hagyja tovább egyedül, mint az föltétlen szükséges / mert ugye, dolgozni azért mindenkinek kell és oda nem viheti magával /és nem csak a testi, de lelki igényeit ki kielégíti. Ő egy jó gazda, akinél a kutya nem egy háziállat, hanem igazi családtag. És jön a vállveregetés...igaz, megérdemli minden jó kutyatartó ezt a vállveregetést, de...

De most jön az, amiért esetleg magamra borítom a kutyások haragját. Igazából ez egy tabu téma, mert az emberek csak az első fejezetig jutnak el a kutyatartással kapcsolatban, és ők a jó emberek. A gonoszak pedig, akik nem szeretik a kutyákat, nem látnak mást, csak a kutyapiszokkal teli játszótereket, ahol a kisgyerekesek már nem is tudnak létezni...meg sorolhatnám, de igazából nem is tudom, mert nem tartozom közéjük. Ők csak veszekednek, gyalázkodnak nem is annyira a kutyák, mint inkább a gazdájuk ellen.

Én a közép réteg vagyok, aki ha meglátok egy szép kutyát rámosolygok, ha lehet megsimogatom, de sosem mondanám el a véleményemet, mert a szerető kutyások ugyanúgy reagálnának rá, mint a kutyákat gyűlölők a kutyásokra. Mert, hát ők is csak emberek...az emberek mag nagyon bírják a kritikát, ha dícsérik őket.

Én végtelenül sajnálom azokat a kutyákat, akik egész életüket egy lakásban töltik el és akik teljes mértékben a gazdájuk szeretetétől függnek. Ezek már nem kutyák...ezek már ember-állat között lévő átformált élőlények. Olyan beidomítottak, akiket a cirkuszban mutogatnak és akikre egyre többen mondják, hogy: Ne menj cirkuszba, mert az állatok nem arra valók, hogy szerepeltessék őket.  Megfigyeltem, hogy a kutyások úgy tekintenek a kutyájukra, minha a gyerekük lenne. Etetik/ láttam már olyat is, hogy kanállal, asztalnál ! / öltöztetik, fürdetik, babusgatják...Ha sétálni mennek, csak a kutyával foglalkoznak, azzal beszélgetnek, max egy köszönésig figyelnek másra... Egy barátnőm,aki szintén kutyás, azt mondta, hogy jobb, mintha gyereke lenne, mert ez sosem fog felnőni, mindig igényli a törődést, mindent megtanul és sosem felesel vissza. A nyaralásukat is a kutyához igazítják. Igaz, hogy így közel 100 ezer Ft-tal többe kerül, de nem számít. Baráti kapcsolatai már nincsenek, mert a kutya nem engedi meg, hogy ha együtt vannak, akkor másra is figyeljen...Így, bébike, úgy bébike, gyere anyucihoz, ezt nem szabad...Szóval, ezek a kutyák, már nem kutyák. Amikor már ideáig eljutott egy eb, akkor bár bizonyára nagyon élvezi, de ez már így nem eb. Ez már egy önző ember játékszere, aki azért bánik vele így, mert saját magának szerez vele örömet...nem kell a környezetében élő emberekkel törődnie, nem kell odfigyelnie a másikra, nem kell meghallgatnia senkit, mert ő kutyás, neki az a feladata, hogy a kutyája boldog legyen...

Van egy ismerősön, aki tanyán lakik és rengeteg állata van. Kutyája is van három. Ha a közelébe megy, sosem felejti el megsimogatni, de azoknak a kutyáknak nem is az a fontos. Azok a kutyák a tanyán őrzik a többi állatot, terelik a bárányokat, a malacokat, elűzik a rókákat a tyúkok közeléből...Ha elmennek otthonról, a kutyák nem a gazdájukat várják. Észre sem veszik, hogy nincs otthon a gazda. Azok a kutyák nem viselnek se esőkabátot, se bundás dzsekit...mégsem lesz beteg egyik sem, pedig nem mennek be a szobába se a hideg, se az eső elől. Évente megkapják a veszettség elleni oltásukat, hogy meg ne fertőződjenek a vadon élő állatoktól és élik a boldog kutyaéletüket. Mondjuk az itt élő embereknek sem az a legfontosabb, hogy szeretetüket a kutyára borítsák ki...kell az másnak is. Van családjuk...gyerekeik, unokáik...és dolgozni is eljárnak napi 8 órában, minimál bérért.

Persze, ez egy nagyon ideális helyzet az állatoknak. De van a két véglet között is jó megoldás...Egy panel lakás, meg egy tanya között azért ott van átmenetnek egy kertes ház...ami nem tökéletes, de mégis inkább kutyabarát hely...

Ott nem kell bezárva tartani egész nap, ott lehet szabadon járkálni, őrizni a portát, "beszélgetni" a járókelőkkel, megugatni a postást és udvarolni a szomszéd szukájának. Bár, itt sincs teljes szabadság, de mégsem olyan az élete, mint egy cirkuszi produkció...

Első osztály végén jutalom könyvet kaptam az iskolában. Az volt a címe, hogy: Framm a jegesmedve. Azon a nyáron ezt a könyvet olvastam. Emiatt jó darabig úgy gondoltam, hogy az állatok ugyanúgy beszélgetnek egymással, mint az emberek, ugyanúgy vannak gondolataik csak hiányzik belőlük a gonoszság. Nos, itt olvastam egy cirkuszban dolgozó jegesmedvéről, akit állatszerető emberek elvittek és otthagytak az Északi sarkon, a hazájában. Csakhogy ez a medve, már nem volt igazi medve...és nem ő tehetett róla!

Azt hiszem így járnának a panelben élő kutyák is, ha az ismerősöm tanyájára kerülnének...és nem ők tehetnek róla. Vagyis igaza van minden kutyásnak, aki az otthonában élő kutyáját hófehér takaró alatt, memóriahabos párnán altatja...mert ez a kutya, már nem kutya...ez már egy szőrös, gyermeki ésszel kiszolgáltatottságban élő játék baba...A gazdájának a játékszere...

Hozzászólások (5)

Új életforma

Most dolgozóban vagyok, de igazából nincs semmi dolgom. A hóeleji feladatokat megcsináltam az ünnep előtt, most csak le kellene zárnom, de nem tudom. A főnököm kifelejtett egy kartont a lejelenteni valókból, most meg elutazott, nem tudom befejezni. Majd csütörtökön...Haza nem mehetek, mert történhet csoda, és bevetődhet egy leendő tanuló, akit be kellene írnom az új tanfolyamba. De nem fog jönni senki, mert ma még iskolai szünet van. Ide meg többnyire középiskolások jönnek. Ha jönnek...Úgy érzem, halódik ez a vállalkozás. A városban van legalább tíz ilyen autós iskola és mi vagyunk a legdrágábbak...Szeptembertől a főnök visszamegy fél állásba tanítani egy középiskolába és ez csak másodállásban fog működni tovább. Szívem szerint felmondanék, de nem akarom cserben hagyni. Pedig nekem is jobb lenne, ha nem lenne kötöttségem. Most pl úton lennék Kecskemét felé, ha nem kellene itt dekkolnom.

Elmúlt az ünnep és kiürültem én is, mint a hűtőszekrényem.

Csütörtökön délután jöttek a fiamék. Még használható az ózdi ház, ott akartak aludni. Úgy tűnik, ez volt az utolsó alkalom. Ők nagyon szerettek ott tartózkodni. Kényelmes, nagy ház, és mivel már alig-alig van benne valami, a rendre sem kell vigyázni. A gyerekek különösen élvezik, hogy lehet "randalírozni". Szóval, ők ott aludtak kétszer, onnan mentek kirándulni, élvezni az ünnep nyújtotta előnyöket. Én meg sütöttem-főztem, hogy ne legyen hiányuk semmiben. Jól is érezték magukat.

A pénteki napot együtt töltötték a lányomékkal. Ők mivel csak ketten vannak, itt aludtak nálunk. Nekik egy kicsit jöbb dolguk volt, mert több jutott a finomságokból. De végülis mindenki dúskálhatott.

Egy darabig egyedül voltam a gyerekekkel. Gondolom teszteltek, hogy tudok velük bánni...de 40 év pedagógiai munka után ez nem is volt kihívás. Festettünk tojásokat és sütöttünk kosarat meg belevaló pogácsát . A gyerekek élvezték, én elfáradtam, de azt hiszem élmény volt mindannyiunknak. Ha hazamegyek feltök ide róla képet, hogy megmutathassam nektek.

Itt van a kép. Ha elfogy a pogácsa, megesszük a kosarat.

Szombaton itt volt még egy közös ebéd. Persze, ez csak elviekben közös, mert egyszerre csak négy ember tud leülni ebédelni. Mi meg nyolcan voltunk...de hála a Jóistennek nem volt belőle gond. Először ebédeltek a fiamék és utána el is mentek. Amíg lekísértük őket a zemberrel, addig a lányom újra terítette az asztalt és ebédelhetett a következő csapat. Mint a menzán...csak nem kell sorakozni a tálcákkal. :)

Egy kis szieszta után, ők is elmentek. Itt maradtunk ketten a papával...a kiürült hűtővel, meg a szomorú lelkemmel...

Borzasztó rossz idő volt az ünnepben. Nem messze tőlünk / Szilvásváradon meg Parádon is/ esett a hó. Itt meg szakadt a hideg eső és fújt a szél. De a zembernek mennie kellett a kertbe, mert facsemetéket, meg szőlő vesszőket vett és arra számított, hogy a húsvéti ünnepben, mikor mások valahol áztatják a sejhajukat, mi majd elültetjük az új szerzeményeket.  Ezeket nem lehet tárolni, el kell ültetni. Különben kipusztul, mielőtt élhetne.

Szóval, ő ment a kertbe, én meg az Istentiszteletre. Elvégre ünnep van, én ilyenkor nem dolgozom. :)  Egyszerre értünk haza és ebéd helyett fürödtünk, aztán aludtunk egy jót...élevezkedtünk, pihentünk...A hétfői program is hasonló volt. Akkor sem ettünk csak reggel és este. De akkor már nem esett az eső, sütött a nap és nekem semmi dolgom nem volt...

Most látom csak, hogy az előre megadott címről meg nem is írtam egyetlen gondolatot sem. Pedig valójában azt akartam írni, hogy életformát kellene változtatnom. Át kellene térnem az igazi nyugdíjasok életére. Az ismerőseim nagy része ugyanis nem úgy él, mint én. Nekik már nincs semmi kötelezettségük, járják az országot-világot, hol itt, hol ott tűnnek fel, mert sok minden van még az életükben, amiből kimaradtak aktív korukban és azokat gyorsan be akarják pótolni, amíg itt vannak ebben a világban. Ki sem látszanak a sok programból...én meg kis sem látszom a sok feladatból...De azt gondolom, hogy nekik a sok program éppen úgy csak pót cselekvés, mint nekünk a sok munka. Lehet, hogy az övék élvezetesebb, mint az enyém, de szerintem ők legalább annyira belefáradnak, mint én...szóval, nem biztos, hogy akarok életformát változtatni.

Hozzászólások (7)