Mosolyfog

 

Kész lett a mosolyfogam. Négyezerért csináltak egy műanyag fogat, amit ma reggel ragasztottak fel. Igazából nem látszik, hogy nem igazi. Csak egy aprócska bibi van vele... Nem lehet vele enni...Most  vagy leszokok az evésről és nagyon vékony, nagyon ráncos vén banya leszek, vagy bármelyik pillanatban kieshet újra a fogam és megint vén banya lesz belőlem. Választhatok a két banyastátusz között...

Most érzem csak igazán, hogy milyen jó fogorvos is az én unokahúgom. Mert ez a doktornő szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy egy fogat nem lehet megcsinálni...Pedig Ő megcsinálta. Az hogy kitört, nem az ő hibája volt...4 olyan fogam van, ami egyedül viseli a koronát. Aztán van 3 amit még nem Ő csinált. Ott hiányzott 1 fog és lecsiszoltak mellé 2-t, hogy pótolják azt az 1-et, ami hiányzott.  Akkor még / az őskorban / fényes, fém koronát tettek rá. Mikor a kishugom elkezdett dolgozni, kicserélte porcelánra és szidta azt az orvost, aki tönkretett két jó fogat...Ő ilyet nem csinált másnak sem... Valószínűleg ezért hagyták el ezt az országot....lelkiismeretes, jó munkával nem lehet meggazdagodni...

Ez a doktornő azt javasolta, hogy szedjük le ezeket a szóló koronákat, meg  a hármas hidat is és a még meglévő fogakat is lecsiszolja / még jó, hogy nem kihúzza/ és egyben lesz az egész fogsor. Így lesz majd tartós...és ez 600 000 Ft-ba fog kerülni! És igazából "csak öt" egészséges,  jó fogamat kell tönkretenni...

Megkérdeztem, hogy ez akkor már ki fog tartani míg élek? Elmosolyodott és azt mondta, hogy valójában 4 évente újat kellene csináltatni. 4 év a garancia. Ettől aztán felakadt a szemem.

4 év?!- kérdeztem én. Az amit most leakar szedni, húsz éve ott van és nincs semmi baja...

Persze, eltart az sokáig, csak egészségügyi okokból négy évente újra kellene cserélni, hiszen az íny sorvad. - mondta ő.

Persze, ha ingyen volna  cseréltetném én, de ennyi pénzért már remélem kitart míg élek...

Szóval, ha elkel a ház, a fogam árát már biztos, hogy nem adom oda egyik családtagomnak sem...önző módon magammal viszem a sírba.

Hozzászólások (11)

Azt hiszem, beteg vagyok

Lappang bennem valami kórság...fáj a fejem, szédülök, reszket az egész belsőrészem,és húz az ágy...nem bírtam elmenni az Istentiszteletre sem...

Hozzászólások (4)

Elküldtem a felettesemet!

Fáradtan, sírósan, nyavalygósan ébredtem...Még este elkészítettem a cuccot, amit az anyukámnak akartam vinni, ott árválkodott korán reggel az előszoba szekrényen..

Összecihelődtem és elindultam, bár imitt-amott vágni lehetet a ködöt. A rossz kedvemet ez még jobban felspanolta. Próbáltam énekelni, de a könnyeim csak megidultak és jöttek a marcangoló gondolatok. No, erre bepöccentem...A jó kurva életbe! Mikor hagyod már abba ezt az örökös vádaskodást?! ...és eszembe jutott egy bibliai rész: "...álljatok ellen az ördögnek és elfut tőletek..." Meg az is eszembe jutott, hogy prédikátor azt írta, hogy a felettes az ördög, az alattas az angyal és közte van az ÉN...Mint a gyüliben...az Sátán, meg a Szentszellem hadakoznak...

No, akkor elküldelek én innen a búbánatba! Nem lehet, hogy uralkodj felettem!...Még azt is mondtam, hogy ha ez tényleg egy ilyen hatalmi harc, akkor segíts nekem Istenem, hiszen én hozzád tartozom...

Elmúlt a sírásom, különösebben nem lett jó kedvem, de bekapcsoltam a rádiót és onnantól kezdve a miskolci kocsonya farsangra figyeltem.

Mikor megérkeztem először az irodába mentem, ott alá kellett írnom papírokat, meg leadtam a mama idei nyugdíjáról szóló igazolást. Olyan kedvesnek tűntek az emberek,beszélgettünk is egy kicsit. Aztán mentem az anyukámhoz. Éppen vinni akarták fürödni. Megörült nekem, de ugyanolyan örömmel ölelte át a nővérke nyakát is, aki beültette a székbe, amin kitolta a fürdőszobába...tisztán, illatosan került vissza...és ezután kezdődött a csoda!

Ott ültem az ágy mellett, fogtuk-pusziltuk egymás kezét és ő beszélt...először nem is nagyon értettem, zagyván mesélt történeteket...Olyan volt, mint amikor az álmainkat meséljük, csak neki az nem álom, hanem azt mondja, amit éppen lát...

Csapongva, néha nehezen érthetően mondta, hogy hol volt / történetek a gyerekkorából, meg későbbről is / . És képzeljétek el, szinte minden történetben ott volt Marika is...volt ahol kicsi, volt ahol már nagy, de mindig ott van...Lehet, hogy elment az eszem, de ahogy ráhangolódtam egy-egy helyszínre én magam is éreztem, hogy ott vagyok...hiszen nekem is van rengeteg emlék az agyamban vele kapcsolatban...A kislábujjamtól, a hajam száláig átjárt a boldogság...

Úgy jöttem el tőle, hogy béke és nyugalom volt bennem...és egész úton nem bírtam komolyra állítani a számat, csak mosolyogtam...és gondolatban én is csapongtam az életem különböző szakaszában...és csak jó dolgok voltak az eszemben. Mert nem mindig voltam én búvalb...tt!

A kétórás úton végigsiklottam...közben eszembe jutott, hogy így lehet halálos balesetet szenvedni, de az sem érdekelt...az is eszembe jutott, hogy lám: én is meghülyültem, mint az anyám, de az sem érdekelt...

Hazaértem baj nélkül és egy szálat sem érzem magam hülyének...csak azt érzem, hogy levették a vállamról a terhemet...mint amikor megtértem...

Még mindig nyugodtan és mosolyogva megyek és bevásárolok a hétvégére, aztán kivasalok, aztán teszem amit kell...élem a hétköznapi életemet...

Hozzászólások (6)

Az ének csatája

Amikor 32 évesen egyedül maradtam 3 gyerekkel egy félig kész családi házban az Isten hátamögött, azt hittem , hogy vége a világnak és sosem fogok felállni...

Akkoriban olyan voltam, mint egy gép. A felettes énem kiadta a parancsot minden nap, hogy mit kell tennem. Én meg engedelmeskedtem, bár minden porcikám azt kívánta, bárcsak elmúlna ez a világ. Vagy, ha el nem is múlik, én kiléphetnék belőle 20 évre...nem akarnék én meghalni, csak lefeküdni és aludni 20 évig...és aztán felébredni és boldogan élni, amíg vége nem lesz.

Vagyis arra vágyódtam, hogy valaki elvégezze helyettem a feladatokat...nevelje fel a gyerekeimet helyettem, mert én egyedül úgysem fogom tudni...Pedig folyton biztattam magam, hogy igen, ezt nekem egyedül kell megtennem. Ha az apjuk nem vállaja a felelősséget, akkor én azt senki mástól nem kívánhatom el...ez az én feladatom...és a sok feladat között elfelejtettem rácsodálkozni a feladat szépségére, elfelejtettem meglátni benne a szépet...tudtam, hogy meg kell erősödnöm...meg akartam felelni. Megfelelni az exférjemnek, megfelelni a gyerekeimnek...bebizonyítani, hogy egyedül sem fogok elsüllyedni...

Először eladtam a közös házunkat...benyújtottam a válópert... hazaköltöztem a gyerekekkel az anyukámékhoz... aztán két hónap múlva vettem egy panelt és külön költöztem a szüleimtől...munkahelyet változtattam, és meg sem álltam egy percre sem, míg a gyerekeimet fel nem neveltem...a felettes énem, vagy a Jóisten, vagy nevezzük bárminek, megfogta a kezem mikor bajba kerültem és átvezetett a göröngyökön, amik az utamba jöttek...

Aztán elérkeztem abba az állapotba, amikor azt mondhatom, hogy nekem már nincs is feladatom...elértem mindent amit akartam... Gondolom erre mondja kedves blogtársam, hogy cserélne velem... de sokszor ez a mindensemmi, vagy semmiminden ami  birtokomban van, elviselhetetlen...

A gyerekeim úgy kezelnek, mintha már nem lennék beszámítható, mintha vigyázni kellene rám mert szemmel láthatóan másként gondolkodok, mint ők. Persze, bennük fel sem merül, hogy ők változtak meg...a rokonaim vagy meghaltak, vagy elköltöztek, de lélekben nagyon távol vagyunk egymástól...a barátaim eltávolodtak és nem tudom eldönteni, hogy sajnálnak, megvetnek, vagy irígykednek...de az biztos, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon.  A férjemmel szoktuk megállapítani, hogy ugyanabban a cipőben járunk és csak egymásra számíthatunk...

Persze ez nagyon jó, de tudni kell, hogy mi nem együtt öregedtünk ám meg...nem tanultuk meg hosszú évtizedek alatt elfogadni egymás rigolyáját...nem közösek a gyerekeink és egy kívülálló mindig reálisabban látja, hogy hol van a hiba...mindig van olyan pont, amit a másik családjában/ itt nem a gyerekkori családra gondolok/ másként értékeltek...vagyis, amit Ő és Én egészen más szemszögből látjuk és mind a ketten meg vagyunk győződve a saját igazunkról...Ezek az ellentétek nem antagosztikusak, de ellentétek...

Mostanság pedig nem érzem, hogy lenne felettesem, vagy alattasom...egyszerűen meg vagyok zavarodva és nem lelem a saját utamat...nem látom a célt, csak ott, ahol már mindenki megpihen...az meg nem lehet cél...az csak egy szükségszerűség, amit nem tudunk megakadályozni, nem tudjuk befolyásolni, oda mindenki el fog jutni...az nem ad feladatot, nem nyújt örömet.

Hozzászólások (5)

Hullámhegyek

Olyan érzésem van, mintha egy csónakban ülnék a tenger közepén és a hullámok fel akarnák borítani a csónakomat. Persze ismerem azt aki tud parancsolni a tenger hullámainak, csak időnként szörnyen messze vagyok tőle...

No, de nem vagyok én Jézus Krisztus, hogy példázatokban beszéljek...elmondom hát érthetően, hogy mi a bajom.

Tegnap megint volt érdeklődő a házra. Pontosabban az a pasi volt, akivel legutóbb nem egyeztem meg. Itthon van Angliából és elment megnézni a házat.

Mikor megtudtam, hogy megy, olyan ideges lettem, hogy szinte egész éjjel ébren voltam. Úgy gondoltam, bármennyit is ajánl érte, odaadom...nem érdekel az ár, csak megszabaduljak tőle, hogy jövő télen ne kelljen fizetnem a fűtést...egy óriási teher a vállamon, nem szívesen megyek haza egy órára sem...nyomaszt a bűntudat, amiért eljöttem, amiért nincs ott az anyukám, amiért elkótyavetyélem a szüleim egész életükben összeszenvedett vagyonát...Aztán bennem volt a félsz, hogy miként osszam szét az árát...hogy ki-mit fog mondani, gondolni...

Felajánlottam az ingatlanosnak, hogy hazamegyek, ott leszek ha egyezkedni kell...talán jobban ismerem a házat és a saját érdekeimet is. De, azt mondta, nem kell...ez az ő dolga, higyjem el, tudja hogy kell tárgyalni...

Tudtam mikor találkoznak, végig izgultam az időt. Nem is sietett a hívással, gondoltam, nincs megegyezés...a szomszédomnál van a kulcs, ő ott volt, őt hívtam és kérdeztem, mi volt...Ő meg elmondta, hogy a vevő a kákán is csomót keresett és talált is. Nem szakszerűen van kicserélve az ablak, szerinte salétromos a fal...erre én olyan dühös lettem, hogy automatikusan válaszoltam, hogy salétromos az anyja picsája...meg az ablakot 500 ezerért cserélték akkor, amikor még az utcában senkinek sem volt ilyen...meg menjen a jó édesanyjába....

Mikor az ingatlanos hívott, már jórész kidühöngtem magam...mondtam neki, hogy ennek a bunkónak, aki úgy akarja lealkudni az árat, hogy befeketíti a szüleim munkáját, nem eladó ez a ház...ez azért kerül ennyibe, mert ilyen állapotban van és azért, mert itt van! Ha Pesten volna, 40 ha Szentendrén, akkor 60 millió lenne az ára, itt csak 4 millió! És menjen a jó édesnyjába!

Engedek majd az árából, annyiért adom oda, amennyit adnak érte, de nem neki! Annak eladó a házam, aki nem gucsmolja...annak, aki azért kínál érte kevesebbet, mert nincs neki több és nem annak, aki szemmel láthatóan hülyét akar belőlem csinálni.

Ha meg nem kel el, az sem tragédia. Legfeljebb visszamegyek, ezt meg kiadom albérletbe. Mert ezért a kis lyukért egy havi fizetést adnak...Az ingatlanos csak hápogott...mondtam, hogy ne haragudjon, nem rá haragszom...

És akár hiszitek, akár nem, ettől megnyugodtam...

Hozzászólások (7)

Anyám, az álmok nem hazudnak...

Néhány héttel ezelőtt azt álmodtam, hogy otthon voltunk és leszakadt a ház az anyukám lakrésze és az enyém között. Óriási rés tátongott a két szint között. Ahogy közelebb mentem hozzá, hogy megnézzem mi van lent, a szemcse, ami a két betonréteg között van,/ tudom, ott voltam az építésénél/ sugárban szóródott lefelé, mint a homok a homokórában.

Érdekes módon, nem éreztem se bosszúságot, se félelmet. Csak megállapítottam, hogy akkor ezt már el se lehet így adni.

És akkor jött felfelé az anyukám a kinti lépcsőn. Megijedtem, hogy le fog esni és betessékeltem abba a szobába, ahol nem volt látható a rombolás. Arra gondoltam, hogy most már őt egy másodpercre sem lehet itthon hagyni, le ne essen...Eszembe jutott, hogy nekem a lányomhoz kellene mennem. Sebaj, elviszem magammal. Aztán az volt a következő gondolatom, hogy nem tudunk majd hol aludni, várnunk kell az indulással reggelig. Mire ezeket kigondoltam, az anyukám lefeküdt az ágyba. Békésen kinyujtózott és mozdulatlanul feküdt az ágy tetején szépen felöltözve...

Mikor felébredtem, megijedtem: Úr Isten! Meghalt az anyukám... Nem mertem felhívni az otthont, de beültem az autóba és ködbe, hóba nekiindultam a 200 km-nek. Mosolyogva fogadott...

Néhány nappal később a szomszédasszonyom kérdezte, hogy mikor voltam a mamánál, mert vele álmodott. Itthon volt már egy jó ideje, de nem tudott róla senki. Se enni nem kapott, se gyógyszere nem volt...Mondtam neki, hogy most voltam nála, hál'Istennek jól van...még fényképet is küldtem neki, amit ott csináltam.

Ma éjjel megint vele álmodtam. Együtt laktunk, de az se a régi, se az új lakásunk nem volt...egy idegen emeletes ház volt és én mentem haza a munkából...az anyukám meg éppen akkor sétált ki a lépcsőház ajtaján. Megijedtem, hogy elkóborol karon fogtam és bementünk a lakásba. Ott volt a férjem is, meg a gyerekeim is. Szépen, türelmesen mondtam, hogy figyeljenek oda, hogy a bejárati ajtó ne maradjon nyitva, mert ha a mama elindul, sosem találjuk meg.  Következő nap megint úgy jöttem haza, hogy az anyukám már kapun kívül volt. Kiabáltam utána, hogy álljon meg, ne menjen el...ő rámnézett és olyan sebességgel elszaladt, hogy nem értem utól,eltűnt a szemem elől...ez annyira rossz volt, hogy ráébredtem...

Később elaludtam, de folytatódott ez a zaklatott álmom...otthon voltam, otthon volt a mama is...És ott volt egy rakat ember. Főzni akartam, de nem volt edény, ami megfelelő méretű lett volna. Átmentem a szomszédba, hogy majd ott találok. Ott régi kedves ismerősökkel találkoztam, ültek egymás mellett egy lócán, szépen felöltözve. Odamentem hozzájuk köszönni és nagy örömmel ölelgettek meg...ezek az emberek már nem élnek...olyanok voltak, mint fiatal korukban...csodálkoztam rajta, hogy nézhetnek ki ilyen jól. Ha nem fekete ruha lenne rajtuk, fiatalabbnak látszanának, mint én...

Otthon volt a családom és mikor ebédelni akartak, akkor derült ki, hogy az edényben, amit eléjük raktam nem is volt ennivaló...csak vizet főztem, egy kis hagyma úszkált a tetején, de kimaradt belőle a lényeg...csak néztek rám, hogy mi bajom van, talán elfelejtettem hogy kell főzni?

Telefon csörgésre ébredtem. Hívott a férjem, hogy ne menjek az anyukámhoz, majd elmegyünk együtt. Estére itt lesz...

Vagy meg fogok bolondulni...vagy már most sem vagyok százas...vagy valaki-valami üzenni akar nekem, csak süket és vak vagyok, hogy nem értem a jeleket...

Hozzászólások (13)

Fogorvosnál

Körülbelül két hete kitört a jobb felső 1-es fogam. Igen, az 1-es. A legelső. Olyan vagyok, mint a Mónika show szépséges szereplői...

Szombaton esküvőn voltam, ahol az ifjú pár mindenkivel lefényképeszkedett, aki gratulált neki. Mondta a fotós, hogy: Tessék mosolyogni...én meg csak elhúztam a számat, kellőképpen vigyázva, hogy véletlenül se nyíljanak szét az ajkaim...

A szomszéd néni mondta, hogy területileg kihez tartozunk, nyugodtan menjek oda, nagyon ügyes, nagyon aranyos a fogorvos. És a nyugdíjasoknak már ingyen van a fogsor. De, azt nem mondta, mert lehet nem is tudja, hogy csak a protézis van TB támogatással. Nem ingyen, hanem támogatással...

Telefonon kértem időpontot. Tegnap besétáltam a városba, hogy megkeressem hol is van az a bizonyos fogorvosi rendelő. Pontosan egy órát gyalogoltam, mire odaértem, jól le is izzadtam ebben a jó időben. És eldöntöttem, nem mehetek oda így, ilyen csapzottan. Kocsival nem megyek, mert itt a parkolás egy rémálom...busszal mentem.

Az időpont rendelésnél azt mondták, hogy 8-11-ig mehetek, érkezési sorrendben hívnak be. Olyan szerencsésen érkeztem, hogy pont 8-ra értem oda és  én voltam az első. Kb két perccel értem korábban, mint az utánam következő.

Az én fogamat eddig a bátyám lánya tartotta rendben. Csak a technikus díjat kellett fizetnem, ő ingyen dolgozott. Mikor először voltam nála, lecserélt egy hidat. Azt korábban Ózdon csinálták, szép fényes korona volt rajta... Dühös is volt érte Évus, mert két jó fogat csiszoltak le, hogy egy köztest pótoljanak. Azt mondta, hogy ő ilyet nem szokott csinálni idegeneknek sem. Kár a két jó fogért. Hátul nem látszik és az evésben nem zavaró. Három, jó minőségű porcelán fogat tett fel, nem egészen 10 ezer forintért...No, ez nem tegnap volt, de a mostani doktornő is megállapította, hogy ehhez nem kell hozzá nyúlni.

Fiatal koromban egyszer leléptem a mozgó vonatról és teljes erővel az arcomba csapódott a peron. Én legalábbis nem azt éreztem, hogy hasra estem, hanem azt, hogy a peron mint egy gereblyenyél felpattant és az arcomba csapódott. Valószínűleg elájultam, mert nagyon csodálkoztam, hogy mit kersek én a földön...Akkor sérült meg a két első fogam az ütéstől. Valószínűleg elhalt, mert ahogy az idő haladt, az a két fog egyre sötétebb lett. Nagyon zavart, hogy a szép fehér fogaim mellett ott feketlik a két első. Évus úgy gondolta, ki tudja fehéríteni. Hátulról belefúrt a gyökerébe és naponta cserélte benne a vegyszeres töltetet...de, csak nem akart fehér lenni. Világosabb lett egy kicsit, de később újra besötétült. Néhány évvel később csak zavart, hogy sötétebb a két első fogam. Akkor döntöttünk úgy, hogy lecsiszolja és húz rá porcelán koronát. Meg is csinálta, aki nem tudta a történetet, nem is vette észre, hogy nem eredeti. Itt már darabja volt 10 ezer a fogaknak.

Évekkel később, leesett ez a két fog. Akkor külön-külön csinálta meg, hogy ha gond is lenne vele, ne kelljen mind a kettőt cserélni. Akkor már 12 ezer volt darabja.

Jó két évvel ezelőtt, ráharaptam egy mogyoróra és kitört a bal 1-es. Erről írtam is már itt egy posztot, ha van aki emlékszik rá...nem vagyok benne biztos, de úgy emlékszem, hogy 17 ezer volt az egy fog.

Ma elmentem itt a rendelőbe. Meglepetten tapasztaltam, hogy a váróban a bútor olyan, mint egy első osztályú kávézóban. Hangulatos lámpák, faragott karfájú bőr fotelek, kanapé, faragott kis asztal, rajta mindenféle újsággal. Dizájnosabb volt, mint a maszek nőgyógyász rendelője Miskolcon. Először azt hittem, rossz helyen járok, hiszen nem egy magán klinikára akartam menni. Megnéztem a kiírásokat és az iskolák is be voltak programozva, hogy mikor melyik iskolából fogadja a gyerekeket. És megtaláltam azt is, hogy lakcím alapján tényleg odatartozom.

Nemsokára be is hívtak, felvették az adatokat, aztán jött a vizsgálat...

Az lenne a leggyorsabb és legolcsóbb, ha vissza lehetne tenni a kitört fogat. Megröntgenezte a bent maradt gyökeret. Mondta, ha meg tudja csinálni a technikus, hogy belefúr a kiesett fogba, akkor megpróbál csapot tenni a gyökérbe és ráépíti a régit. Kár lenne eldobni, mert ez egy 40 ezer forintos fog. No, itt akadt fel a szemem... Mert vagy Egerben drágábban dolgoznak, mint Óbudán, vagy Évus  nem csak ingyen dolgozott nekem, hanem még a technikus díjába is besegített...

Ha ez nem sikerül, mert nagyon szűknek látja a gyökér csatornát, amibe csapot akar tenni, akkor sajnos ezt, meg ezt, meg ezt le kell csiszolni és...........szóval rámegy a gatyám is!

És az én drága, régi családom tagja, két nappal a fogkitörésem előtt kitelepült Norvégiába...

Hozzászólások (24)

Akkor ki is a családom?

Az előző bejegyzésemben meséltem a gyerekkori nagy családomról. Annyira belém ívódott ez, hogy felnőtt koromban sem tudtam igazán helyre tenni az agyamban a dolgokat...

Férjhez mentem egy olyan fickóhoz, akinek már volt egy 7 éves kisfia, meg az elvált anyja, aki elvárta, hogy a volt férjét se gyerek, se unoka ne tekintse családtagnak.

Mikor ez a fiú első osztályos volt, én voltam a napközis tanító nénije. A nagyapa időnként bejött a napközibe és kikunyerálta tőlem, hogy 5 percre had beszéljen az unokájával. Ilyenkor mindig hozott neki valami apróságot és megbeszélték, hogy ha nagyobb lesz és egyedül jöhet-mehet a városban meglátogatja a nagyapa vadász kutyáját. Mert, vadász volt az öreg és volt egy kutyája...Mikor az apuka jött a gyerekért, látványosan a kukába dobták a kapott ajándékot és nyomatékosan felkértek, hogy a nagyapát ne engedjem a gyerek közelébe.

No, ez lett az én új családom...A fiú aztán mindig úgy ment a nagyapához látogatóba. hogy:

-Csókolom! Jöttem már megnézni a Leót.

Ezek után nyilván, az anyósom nemigen szeretett engem...

Nekem meg nagyon hiányzott a régi családom. Emiatt én minden nap hazabicikliztem a fiúval az anyukámhoz, ahogyan ő tette velem gyerekkoromban. Csak, mi már "fejlődtünk", nem gyalogosan, hanem biciklivel mentünk...

Aztán megszülettek a gyerekeim...az anyukáméknak termény boltjuk volt és a bevételt minden nap postára kellett adni. Ő zárás után a fél ötös busszal jött a postára, én akkor már ott sétáltam a gyerekkel, majd gyerekekkel. Utána vagy felmentünk hozzánk, vagy felszálltam vele a buszra és én mentem hozzájuk. De, valójában minden nap találkoztunk egy kicsit. A zuram nem bánta ezeket a kiruccanásokat, legalább élhette az önálló "csajozós " életét. Csak én nem tudtam róla. Azt gondoltam, hogy hálásnak kell lennem , mert nem haragszik, hogy hazajárok...

Az apukám, meg hozzánk járt. Kért és kapott egy kulcsot a lakásunkhoz és bármikor dolga volt a városban, mindig feljött. Ha otthon voltam is, a saját kulcsát használta. Szemmel láthatóan élvezte, hogy kulcsa van...

Amikor meghalt az apukám, az anyukám rettenetesen maga alatt volt. Ült az ágyon és tépte a haját, miközben azt hajtogatta: Ne adjátok még el a házat a fejem fölül...A bátyámék ugyanis költözés előtt álltak és megkérdezték tőle, nem menne-e el velük. Mert ha megy, akkor olyan méretű házat vesznek. Én meg azt szerettem volna, ha eladjuk a házat és velem szemben veszünk neki egy kis lakást. Így a közelemben lehet, de mégsem lakunk együtt. Ezért volt a nagy jajveszékelés.

A mama nem akarja, marad minden a régiben...Csakhogy az anyukám teljesen megzakkant. Vagy naphosszat ült és bámult maga elé, vagy a tegnap elültetett babot, ma kikapálta, vagy egész nap rám várt, mikor jövök már...szóval: Nem lehetett magára hagyni. Ott voltunk vele egész nyáron a gyerekeimmel...szeptemberben kezdődött az iskola, hazamentünk, de vittük magunkkal őt is. Nagyon élvezte a panelt, egész nap a konyhaablakban könyökölt és nézte a forgalmat. Meg vigyázott a gyerekeimra, amíg dolgozni voltam. Két szobás volt a lakásunk, a gyerekek aludtak az egyik szobában, ő a másikban, én meg a hálóvá alakított lomosban.  Nem volt kényelmes az a tél...alig vártuk, hogy tavasz legyen és visszamehessen a házába. Csakhogy úgy megszokta, hogy velünk van, hogy nem akart nélkülünk visszamenni.

Korábban a zurammal kertes házban laktunk, amit váláskor eladtunk. A rám eső részből vettem ezt a kis lakást. A gyerekek sokszor kunyeráltak, hogy ha majd lesz pénzünk, vegyük vissza a házunkat. De, honnan a bánatból lett volna annyi pénz! Én naiv módon azt képzeltem, hogy a gyerekek a kertes házat szeretnék. Pedig nem kertes házra vágyódtak, hanem a régi otthonukra...

Egy hirtelen ötlettel meghoztam a döntést. Eladjuk a lakást és leköltözünk a mamához. Megkérdeztem a testvéremet, mit szólna hozzá, ha átalakítanánk a házat. Ő azt mondta, hogy nyugodtan csináljak akármit, mi ezen sosem fogunk összeveszni...Így aztán elkezdtük az építkezést. Először a mama részét csináltattuk meg. Az alsó részben korábban nem volt csak egy konyha, a többi helyiséget boltnak használták. Most lett fürdőszoba, két szoba, konyha, előszoba és spajz. Csak ezután csináltattuk a felső szintet. Itt aztán mindenkinek lett külön szobája...meg egy nagy amerikai konyhás nappali meg egy pici fürdőszoba. 660 ezerért adtam el a lakást és 1 milliót költöttem a házra...még az autót is el kellett adnom...

Aztán megszűnt a munkahelyem, kaptam végkielégítést...ekkor ment férjhez a testvérem nagyobbik lánya. Megkérdeztem, hogy ne fizessem-e ki a ház felét, nem kell-e az esküvői költségekhez neki. Amikor meghalt az apukám, 450 ezerre értékelték a házat. Gondoltam, kettőt odaadok neki, kettő az én részem, 50 ezer meg legyen a mama haszonélvezeti jogáért. A bátyám belement, örült is neki. De, erről semmi passzus nem készült. Tartottam magam ahhoz, hogy mi ezen sosem fogunk összeveszni...

Csak 10 évvel később, mikor a testvéremék építkezésbe fogtak szólt nekem, hogy mivel külföldön dolgozott van pénze, jó lenne, ha papírt készítenénk arról, hogy kifizettem a ház felét...Ügyvédnél csináltattunk adásvételi szerződést, hogy megveszem tőle a fél házat . Ehhez én kölcsönt vettem fel, amit neki kellett átvenni a bankban. Ő átvette aztán, mikor kimentünk ideadta nekem. Abból vettem az autómat, aminek nagyon-nagyon örültem, mert azt gondoltam, nekem már sosem lesz autóm... Így lett az enyém hivatalosan is az apám háza, az anyukám haszonélvezeti jogával, meg a felvett kölcsönnel megterhelve...

Az anyukám otthonban van, ő már sosem jön oda haza lakni...én elköltöztem, nem akarok visszamenni...adjuk el a házat, mindenki így jár a legjobban.

Csakhogy a testvérem valószínűleg elfelejtette, hogy a ház eredeti árának a felét én odaadtam neki...mert, bár mondja, hogy az enyém, adjam el, de a sógornőm "elárulta" hogy mennyire fáj neki, hogy lemondott a családi házról...

Amiért nem voltam képes végig gondozni az anyukámat, úgy érzem, nem érdemlek a házból semmit...azt a házat a szüleim közösen építették, az a ház az övék...ha pedig az övék, akkor a kettőnkké...tehát úgy döntöttem, nekem nem kell semmi. A felét odaadom a testvéremnek, a másik felét meg odaadom a gyerekeimnek...Ezt elmondtam a férjemnek, azt mondta, ebbe ő nem szól bele, bár nem ért vele egyet...mert a bátyámat kifizettem a gyerekeim meg akkor lesznek örökösök, ha én meghalok...

Aztán elmentem és elmondtam a testvéremnek is. Nem szólt rá semmit, csak meglepődött...

Aztán elmondtam a gyerekeimnek is...és ekkor megtapasztaltam, hogy a pénz a legnagyobb ÚR ebben a világban...

Hiába érveltem, hogy nem lehet mindent pénzben számolni, az emberben vannak lelki tényezők is...hiába...Úgy érzik, ha a testvéremnek adom a felét, akkor azt tőlük lopom el...

Pedig nekik egyébként sem akartam odaadni csak a felét...Amásik feléből meg akartam csináltatni a kertet. Vagyis őket nem fosztom meg, csak magamat...

Nem olyan régen volt vevő a házra. 150 ezerrel akart kevesebbet adni, mint amit én akartam...150 ezer 4 milliónál nem tétel, odaadtam volna, de nem tettem meg...mert, ha megteszem, valamelyik családomat elveszítem..

Ha elfelezem, akkor a gyerekeimet, ha meg nem, akkor a testvéremet...és még itt van az ember is, aki szememre vetette, hogy mennyit kell még neki dolgoznia, hogy befejezhessük a kertet...

Igazuk van a gyerekeimnek, ők az én családom, ők a legfontosabbak nekem, bármire képes lennék, hogy el ne veszítsem őket...de ez a pénzen múlik????

Aztán eszembe jutott az apukám, aki egyformán szerette mind a két gyerekét...és úgy érzem, hogy ha ez kell a testvéremnek, hogy ne érezze úgy, hogy lemondott, akkor legyen...De, neki is a pénzen múlik????

Meg igaza van a zuramnak is, hogy nem vagyunk már olyan fiatalok, mennyit kell még addig dolgozni és spórolni, hogy élvezhessük is a kertünket...ez pedig pénzen múlik...

Voltam ma az anyukámnál. Mikor ott vagyok és még utána is néhány napig, megnyugszik a lelkem, mert jól döntöttem. Ő már ott van jó helyen...nem vétettem ellene, feleslegesen ostorozom magam. Neki már csak arra ez egy ágyra van szüksége, meg azokra a kedves emberekre, akik ellátják őt. A Jóisten áldja meg őket, hogy ilyen hivatást választottak. Mert ez nem munka, ez egy hivatás...

Én meg itt vagyok a gondommal egyedül...és nem látok megoldást...

Hozzászólások (24)

A család mindenek fölött

Mindenek fölött állónak tartom a családot...de, eljön az idő, amikor felmerül a kérdés, hogy ki is a családom...

Amikor még gyerekként éljük az életünket úgy gondoljuk, hogy a családot az apa-anya-gyerekek alkotják. Igazából nem is létezik más...nincs szükség senki másra.

És amikor az anyuka azt mondja, hogy gyertek gyerekek megyünk sétálni, annak örül ám minden gyerek. Mert azt gondolja, valami jó dolog fog történni...megyünk valahová, ahol valami más lesz, mint a megszokott...ilyenkor várakozás van a gyerekben. Aztán rájön, hogy ennek semmi köze sincs a sétához. Ez nem egy kirándulás, ez nem egy érzelmi együttlét...ez egy nevelési eszköz. Az anyukám fogja a kezemet és ha ismerőssel találkozunk, akkor megszorítja, hogy tudjam, most köszönni kell. Nem szabad ugrálni, előre szaladni, sőt még beszélgetni sem, mert az utcán nem illik...A sétálás mindig azt jelenti, hogy megyünk mamáni! Nem elírás, nem mamáékhoz megyünk, hanem mamáni. Ez egy sajátos helyi kifejezés. Második osztályos koromban szembesültem vele nyelvtan órán, hogy ez bizony helytelen. A tanító néni nem borsodi volt...

Évek hosszú során belém nevelték, hogy a család nem csak az a négy ember, akit én annak hittem...voltak nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, unoka testvérek...mindenki élte a saját életét, de a mama összetartotta a családot. Az anyukámék öten voltak testvérek...mind különböző anyagi körülmények között, különböző társadalmi rangban, különböző politikai hozzáálásban élt, de mikor disznóöléskor összeült a népes társaság, ott sosem volt egy hangos szó sem. A mama összetartotta a nagy családot...mi, gyerekek egyszerűen szerettük egymást...nem volt szükség más barátra, barátnőre, megtaláltuk családon belül...

A bátyám volt a legnagyobb a gyerekek között, ő lépett ki legelőször a családból. Egyetemre került, ahol megismerkedett a feleségével. Ők nem ilyen családban éltek, igazából ő csak a bátyámat akarta...őt vitte magával a saját családjába...mert  neki is kedves volt a saját családja. Ők hárman voltak testvérek. Három lány...ők is barátnők voltak családon belül...rivalizáltak is egymással, hogy kinek-milyen udvarlója-férje lesz...

Mikor eljött az én időm és én is férjhez mentem, bizony én is kiléptem ebből a nagy klánból... A férjuram még csak udvarolt, amikor elejtette, hogy ma van az öccsének az esküvője. Teljesen megdöbbentem, hogy ő meg ott van nálunk...nem volt neki fontos, hogy ott legyen...

Az anyukám is próbálta egybetartani a családját, ahogy az anyjától látta, de ez neki már nem igazán sikerült...A bátyámék kötelező jelleggel, időnként eljöttek hozzájuk egy-egy vasárnapi ebédre. De, mi sose mentünk. Ha mentünk is, mindig akkor, amikor vége volt az ebédnek. A férjem nekem azt mondta, hogy nem tisztességes dolog kihasználni az öregeket és náluk ebédelni. Mikor meg elváltunk, ezt vetette a szememre, hogy őt nem fogadta be az én "gazdag" családom...mi voltunk mindig a szegény rokon...

Így aztán mindig csak felületes kapcsolatom volt a felnőtt testvéremmel...

Amikor, már egyedül voltam a gyerekeimmel, gyakrabban voltunk mi is a mamánál...Az apukám mindig szólt, hogy menjek már segíteni a mamának, mert jönnek a testvéremék és ő már egyedül nem tud készülni...Mert, mikor ők jöttek, mindig készülni kellett és az anyukám hótt ideg volt a megfelelési kényszer miatt. Ez a feszültség rányomta a bélyegét az együttlétekre is...a gyerekeimet mai napig kileli a hideg, ha a testvéremék megjelennek...pedig szereti a gyerekeimet...amikor a fiam Pestre került iskolába, ő akkor ott dolgozott és minden héten vele töltött egy napot...étterembe vitte, moziba, kirándulni, olyan helyekre, ahová saját pénzből nem jutott volna el...évekkel később tudtam meg, hogy fölösleges volt, mert a fiam egy irántam való kötelességnek élte meg...

Nem voltam jó anya, nem vettem észre, hogy a gyerekeimnek csak rám lett volna szükségük...azt gondoltam, hogy nekik mindig ott vagyok...az a természetes, hogy összetartozunk, azt nem kell bizonyítani, azt elég érezni...olyanok voltak ők nekem, mint a levegő...észre sem vesszük, hogy lélegzünk, de ha valamiért nem tudunk friss levegőt beszívni, attól megfulladunk...azt hittem, ezt ők tudják és nem veszik rossz néven, hogy én is ragaszkodom a tágabb családomhoz, ahogyan azt láttam a nagyanyámtól, meg az anyámtól...

A gondok akkor kezdődtek, mikor az apukám meghalt...de ezt májd holnap mesélem el, mert ha nagyon hosszú egy poszt, akkor nem lesz türelmetek elolvasni...

Hozzászólások (9)

Elindul egy új év

Igazából most indul nálam az új blogos év. Amint írta Eager, az ünnepnek már, régen vége.  Tudom, hogy így van, de Prédikátornál jeleztem, hogy blog-böjtön voltam. Érdekes formája ez a böjtölésnek...

Amint tudjátok már rólam, mióta Egerben lakom, járok egy karizmatikus gyülekezetbe. Nem új dolog ez nálam, hiszen 1990. decemberében merítkeztem be, / a történelmi egyházak liturgiája szerint kersztelkedtem meg /...csak az már nagyon régen volt...Eleinte aktív keresztény életet éltem...aztán, bár szívemben mindig is tudtam, hogy erős hitem van, Jézus Krisztus tanításán állok, bármi történjen is velem, Ő sosem hagy el, az életemet az Ő kezébe tettem...ha hibázok is, ha rossz döntéseket hozok is Ő mindig kész visszafogadni...igaz, hogy a rossz döntéseknek vannak rossz következményei, amit szülői büntetés gyanánt el kell hordoznom,de mindig szeretettel kivezet a hibáimból és mindig a lehető legjobb dolog történik velem. Így működik az én hitéletem.

De igazából ezt csak bevezetésnek szántam...magyarázatnak arra, hogy miért is volt ez a blog böjtöm. A gyüliben országosan 21 napos böjtöt hirdettek. Mondtam, hogy aktív koromban sem böjtöltem tovább 3 napnál. Én nem vagyok képes arra, hogy 21 napig ne egyek semmit. / Pedig a súlyomnak biztos használt volna. :) / Ezért úgy döntöttem, hogy részleges böjtöt vállalok. Vagyis, teszek valami fogadalmat, hogy mit vonok meg magamtól. Természetesen valami olyat kellett választanom, ami kedves nekem, ami tényleg lemondással jár. Az pedig a blog írás-olvasás volt. Azt még csak-csak megálltam, hogy ne lépjek be a sajátomba, de, hogy titeket se nézzelek meg, az bizony nem volt könnyű. Hiányoztatok nekem, de végülis kibírtam.

Aztán lemondtam még a nassolásról, meg a hús evésről is. Így a súlyom is alakult egy kicsit...

Most, hogy vége ennek az időszaknak többet fogok veletek értekezni... először is elolvaslak titeket, aztán majd ülök és mesélek...azt hiszem, van bőven mesélni valóm...

Hozzászólások (12)