free hit counters

Szüreteltünk

Végre elérkezett a nagy nap, elhozták a konténerházat. Persze nem a telekre, csak a városba. A sofőr meglátta a helyszínt és azt mondta, hogy nincs az a pénz, amiért kivinné a kertbe. Letették a házunk mellé. Még be sem fejezte a rakodást a daru, már ott volt a házmester, mert szóltak neki a lakók, hogy valaki egy konténert tesz le a ház mellé. Csak nem migránsok, vagy hajléktalanok fognak a 10 emeletes ház tövébe költözni?!

Mondtuk, hogy nem. Ez a konténer a miénk és a kerbe fogjuk kivitetni. Csak találnunk kell egy megfelelő szállító járművet, mert a kecskeméti sofőr csak eddig tudta hozni. Kérünk egy hét türelmet és elszállíttatjuk innen.

A házmester nagyon készséges volt, a lakók nevében beleegyezett. Most már csak az a kérdés, hogy ki fogja onnan elszállítani?! Mert, aki korábban igérte, az fel sem veszi a telefont. A férjuram több céget is megkeresett, de mindenhol azt mondták, hogy oda nem tud befordulni a darus autó.

Lehetetlen feladat !

Csakhogy az én férjuram nem ismeri azt a szót, hogy lehetetlen...

A kertszomszéd kihozott két lecet. Az egyik olyan méretű, mint az autó szélessége, a másik olyan, mint a konténer az autóra rakva. Kitette az egyiket az útra, kb 10 cm-rel volt rövidebb, mint az út szélessége. A másikat derékszögben rátette és megmutatta, hogy nem fér el, sorra ki fogja verni a villanyoszlopokat...Adjuk el a konténert és építsünk a pincére házat...

Hazafelé ősszefutottunk egy markolóssal, aki az utat egyengette a gépével. A zember beszédbe elegyedett vele, elmondta, hogy mit szeretnénk. A markolós szólt egy darus autósnak és azt mondták, megcsinálják...a lehetetlent...:) A zember elment a tulajhoz, az belegyezett, megmondta a szállítási árat. A férjem ráigért külön a sofőrnek, meg a markolósnak, hogy jöjjön és ha kell egyenítse előtte az utat.

És képzeljétek el, megcsinálták a lehetetlent!

Szerintem a Jóisten fogta a volánt, megtartotta a kétszer borulásnak induló konténert és megemelte a villanydrótot, hogy ne csapja agyon őket az áram és arrébb tolta az oszlopokat...mert minden baj nélkül megérkezett a tetthelyre! Ez nekem egy csoda volt, de az én emberem szerint ezt így köll csinálni!

Szóval, csütörtök délután a helyére került a házunk...Még sokat kell dolgoznunk vele, hogy olyan legyen amilyennek megálmodtuk, de ott áll a pince tetején, szombaton kezdődhet a szüret.

Csak a gyerekeink voltak szüretelni. Igazából szombaton elvégeztük a munkát, de ott voltunk vasárnap is. Mert olyan jó volt együtt lenni...

 

Szombaton bográcsost főztem, vasárnap grilleztünk.

Természetesen volt sütemény is.

Nehéz volt olyan képeket kiválogatni, ahol nincs rajta felismerhető ember, de remélem ezekből is látszik, hogy mennyire jó volt...

Ja! Azt meg elfelejtettem mondani, hogy egy panzióban foglaltunk szállást, hiszen egy kétszobás panelben tíz ember, meg egy labrador nem fér el aludni...

Hozzászólások (3)

Dolgozó lettem

Képzeljétek, én most éppen dolgozom. Persze, akkor joggal tehetné fel bárki is a kérdést, hogy akkor miként lehetséges az, hogy posztot írok. Megmondom. Egy irodában dolgozom, ahol éppen kifogytam a munkából, de nem lehet hazamennem, mert kettőig itt kell ülnöm és várnom kell az ügyfelekre.

Persze ez nem egy igazi munka ám! Mert nekem az igazi munkát az jelenti, hogy körül vesz néhány gyerek és ha kinyitom a számat, rám néznek azokkal a csodásan érdeklődő, csillogó szemeikkel.

Itt meg, ha bejövök, fel kell nyitnom a számítógép / laptop/ fedelét és fogalmam sincs, hogy mit is kell csinálnom. Most jöttem másodjára és próbálom megtanulni a dolgokat. Ha itt van mellettem a kislány, akinek a helyét elsejétől átveszem, akkor egészen jól elboldogulok. Most éppen nincs itt...amit mondott, már megcsináltam, tovább meg nem tudom, hogy mit kell tennem. De ha minden igaz, majd belejövök.

Hetente két alkalommal kell jönnöm és 4 órát kell itt töltenem. Hivatalosan, alkalmi munkavállalói kiskönyvvel dolgozom. Hogy mennyit lehet ezzel az irdatlan nehéz, megterhelő munkával keresni azt bizony még nem tudom. Amikor felkértek erre a munkára, nem kérdeztem meg, most meg már restellem előhozni. Valójában nem a pénz, hanem az elfoglaltság miatt vállaltam el. Még idegen a város, alig van ismerősöm és úgy gondoltam, jót fog tenni, ha valami elfoglaltságom van.

Szóval, üdv mindenkinek a munka frontjáról.

 

Hozzászólások (11)

Korlátozások nélkül

Most az a legújabb nevelési trend, hogy a gyereket nem szabad korlátozni, mert akkor nem lesz belőle boldog felnőtt. Csak az a baj, hogy amikor elindítanak egy ilyen " új hullámot ", az értékelhető eredményt csak akkor kapjuk, mikor legalább egy generáció felnőtt ebben a szellemben. Vagyis, 20 év múlva. És ha akkor jövünk rá, hogy elcsesztük, azon a generáción már nem lehet segíteni. És lehet, hogy a következőn sem, mert ők így nevelődtek fel, azt gondolják, hogy ez a helyes és ők is így nevelik, illetve nem nevelik a gyerekeiket...

Szokták volt mondani, hogy " A pedagógia olyan legelő, ahol minden marha szabadon legelhet. " Bizony elég sok marha legel ezen a legelőn. Kár, hogy egy húsz éves marha húsa már ehetetlen... Még levágni sem érdemes őket...

No, ennyi bevezető után elmesélem a mai élményemet.

Tudjátok, nem szeretek sorba állni...az a halálom. Ha nem föltétlenül szükséges elhalasztom a vásárlást, ha sokan vannak a pénztárnál. Sajnos ez az én bibim, de megtanultam kezelni, nem zavarok vele senkit...

Ma csekkeket akartam feladni a postán. Besétáltam a nagypostára, gondoltam az olyan nagy, van legalább 15 pénztár, ott gyorsan halad a sor akkor is, ha sokan vannak. De mikor beléptem, mellbevágott a tömeg. Lehet, hogy ha sorszámot húzok, akkor kellő gyorsasággal halad a sor, de olyan sokan voltak bent, hogy azonnal visszafordultam. Van posta a teszkóban is, elmegyek oda. Ott is nagyon hosszú sor állt, de ott nagy a tér, jönnek-mennek az emberek, mindig van aki beszél, szóval beálltam a sorba.

Tizenketten álltak előttem és pillanatok alatt jött mögém még három ember. Mindenki most akart csekket feladni. Az előttem levő férfi politikai diskurzusba kezdett a mögötem lévővel. Ha akartam, ha nem, benne voltam a közepében. És ez még semmi...

Kis idő múlva megérkezett egy nő, egy hároméves forma kisgyereket, meg természetesen a vásárolt árut tolta egy bevásárló kocsiban. Hárommal elém állt, állítólag onnan ment el bevásárolni. A gyereket otthagyta a kocsiban és ő elment tárgyalni a közelben lévő  butikba. No, ekkor kezdődött az a sztori, ami miatt most leültem és bőszen verem a klaviatúrát.

A gyerek ugyanis felállt a kocsiban és elsétált a végéig, ahol megpróbált átlépni a kocsi szélén. Ha sikerül neki kilépni, akkor egy méter magasságból huppan le a földre...ha pedig nem sikerül, akkor felbillen a kocsi és nemcsak egy méter magasságból huppan le, hanem még ráesik a fém bevásárló kocsi is a benne lévő áruval együtt. A mögötte álló hölgy ugrott, hogy megfogja a gyereket, megóvva őt az eleséstől....Erre a gyerek észbontó üvöltésbe kezdett és ordította a hölgynek, hogy: " Eredj innen, mert megcsaplak!"

Az anyuka meghallotta a gyereke kiabálását, visszajött, sokatmondó pillantást vetett a segíteni akaró nőre és gyermekét kirakta a földre. Innentől kezdve a gyerek úgy viselkedett, mint akinek nem elment, hanem soha nem is volt ész a fejében. Iszonyatos ordító hangokat adott ki magából, forgott körbe-körbe, a mellettünk elhaladó bevásárló kocsikba belekapszkodott és ráncigálta a vásárlókkal együtt, szaladt egyik kocsitól a másikig és folyamatosan ordított. Ehhez képest a két, fölöttem átbeszélő fickó politizálása kellemes, lágy zene volt. És az anyuka egyetlen szót sem szólt a gyerekre...

A postán sorban állók velem együtt döbbenten nézték a gyereket és várták, hogy anyuka mit tesz...Ő pedig mikor sorrakerült, elvégezte dolgát és a bömbölő gyerekkel elsétált...

Valóban így rá kell hagyni mindent a gyerekre? Tényleg csak így  lesz belőle boldog ember? Ez egyszerűen nonszensz...

A képet nem én készítettem, nem azt a gyereket ábrázolja akiről írtam, hanem a netről töltöttem le. Úgy tűnik nem egyedi eset volt a mai, sok ilyen képet találtam a neten.

Hozzászólások (10)

Vírus a facén

A fene megeszi azt a sok elmebeteg számítógéphez értő embert, aki örömét leli abban, hogy más nevében vírusokat küldözget ! Esküszöm, le kéne lődözni őket! Uff! Dühöngtem.

A facén lógtam az este, miközben megy a hülyeség a tv-ben. Szóval, halmozom az intelligencia romboló élvezeteket. A könyveim meg már szép sorban öngyilkosok lesznek a polcon...

Betévedtem egy ismerősöm adatlapjára...szülinapja van, de nem akartam nyilvánosan felköszönteni, ezért gondoltam küldök neki üzenetet. Ezt úgy a legegyszerűbb, ha rákattintok az adatlapjára, ott meg az üzenet küldésre. De, ha már ott vagyok, ugye kíváncsiság, asszony a neved, egy kicsit benéztem hozzá, hogy mit osztott meg mostanság. A legelső ami szembeötlik, egy videó, amin ő van rajta. Gondoltam, megnézem, mit oszt meg magáról. Magáról, mert az ő fényképe van a tetején. Rákattintok, megjelenik a yutub, de kiírja, hogy nem lehet megnyitni, töltsek le hozzá valamit. Gondolkodás nélkül, automatikusan ráklikkelek a letöltésre és eltűnik az egész kép. No, akkor ez nem jött be, különösebben nem is érdekel a családi videója. Gyorsan küldök neki maszekban egy szülinapi képet és kilépek az oldaláról.

Amint kiléptem, kapom az első értesítést, hogy XY-nak tetszik a videó, amit az üzenő falán megosztottam. Aztán jönnek sorra  maszek üzenetekben a kérdések, hogy mi az, amit küldtem? Megnyithatják-e, vagy valami vírus.

Gyorsan kitettem egy üzenetet az üzenőfalra, hogy nem küldtem senkinek semmit, ha tőlem kapnak videót, ne nyissák meg, mert bizonyára valami vírus...

Szóval, egye meg a fene azt a heckert, aki ilyenekkel szórakozik!!!!!!

Hozzászólások (3)

Egy kedves születésnap

Mondhatnám babazsúrnak is, hiszen olyanok, mimt a kis gyerekek, csak nem olyan szépek... De lehetne az a cím is, hogy buli az öregeknél, de nem akarok ilyen cinikus lenni...Nevezhetném szépkorúak ünnepének is, de ez sem fedné a valóságot...

Valójában az anyukám szülinapját mesélem el nektek...egy kicsit a kívülálló szemszögéből...

Az anyukám augusztus harmincadikán töltötte be a nyolvankilencedik évét. Szép kor...Mióta felnőtt vagyok, mindig a napján köszöntöttük őt. Egyszer tévesztettem el a napot és nem harmincadikán, hanem harminegyedikén mentem hozzá a gyerekeimmel meg a tortával, de úgy meg volt sértődve, hogy meg sem akarta vágni a tortát...akkor még az apukám is élt és nem győztem bizonygatni, hogy most van harmincadika és nem felejtettem el. Persze, én tévedtem...

Szóval, mindig tartottuk a születésnapját és valójában mindig úgy csinált, mint aminek nincs jelentősége, de az előző példám igazolja, hogy nagyon is nagy jelentősége volt...

Egy hónappal korábban szóltam az otthonban, hogy lesz a szülinapja és szeretném, ha megünnepelnék. Azt mondták, hogy persze, másoknak is szokták. Milyet akarok. Csak a szobatársakkal, vagy az egész szinttel. Persze, úgy gondoltam, hogy ne maradjon ki belőle senki sem az ott lakók közül és természetesen jusson a velük dolgozóknak is. Be is fizettem egy kerek összeget.

Aztán arra gondoltam, hogy szeretném, ha akkor lenne, amikor én is ott vagyok, ha már itthon nem köszönthetem.  Mondták, hogy elsején jön meg szabadságról az a kolléganő, aki ezeket az ünnepségeket szervezi, had legyen már elsején. Mivel az anyukám már úgysem tudja az évet, a hónapot sem, teljesen mindegy, hogy melyik napon lesz...belementem és elsején nagy izgalommal készültem az útra, mikor csörgött a telefonom.

Az otthonból hívott az illetékes nővérke, hogy most jött meg szabadságról és a szabadság alatt elfelejtette, hogy ma kellene a születésnapot tartani, nem rendelt tortát. Toljuk már el egy héttel későbbre...Nyeltem egy nagyot, elhessegettem a csúnya gondolataimat, / Az villant be ugyanis abba a bizalmatlan agyamba, hogy ha nem ragaszkodnék hozzá, hogy ott legyek, akkor úgy csinálnának, mintha megtartották volna a szülinapot, az öregek már úgyse tudják, és legfeljebb adtak volna fiktív számlát nekem róla. / De mondom, ezt azonnal elhessentettem és azt mondtam, hogy semmi baj, legyen a jövő héten. De attól én még ma elmegyek és meglátogatom a jóédesanyukámat.

Tegnap volt aztán a nagy nap. Reggel telefonáltak, hogy fél kettő körül, ha ott tudnék lenni, menjek már, mert most lesz a születésnap.

Hát, persze, hogy el tudtam menni. A szervező nővérkének vittem egy cserép virágot, a többieknek egy kiló kávét, meg két üveg alkoholmentes pezsgőt. Nem kölyök pezsgőt, hanem olyat, aminek az íze igazi, csak nincs benne alkohol...

Az ebédlőben volt megterítve az öregeknek...a közepén volt a fő hely, ahová az anyukámat ültették. Volt mellette egy szék nekem is, de nem ültem le, mondtam, hogy nem szereplő, csak néző vagyok. A fényképező gépet sajnos itthon felejtettem, de a nővérek sűrűn kattingattak és mondták, hogy kapok majd belőle én is.

A torta gyönyörű és óriási volt. Tényleg jutott belőle mindenkinek. Volt rajta gyertya is. 89 szám, amit az anyukám már nem tudott elfújni, mindenáron meg akarta fogni...Verssel, énekkel köszöntötték, mint ahogyan az óvodában szokták. Az egyik néni olyan verset mondott, amiben az volt, hogy rózsaszirmot szórok a lábaid elé...és tényleg szórta is a szirmokat, amiket az én rendhez szokott anyukám azonnal össze is akart szedni...

Hol nevettem, hol sírtam, mert igazából én értettem nem az anyukám...

A tortának aztán mindenki felhőtlenül örült...anyukámat én megetettem, hogy ne legyen maszatos, de a többi öreg egy kicsit elkeserítő látványt nyújtott. Nekem legalábbis azt, mert én kívülálló voltam, nincs mindennapos tapasztalatom... Minden tiszteletem az ott dolgozóké, akik el tudják őket fogadni olyannak, amilyenek... Igazából a saját anyámat nem látom csúnyának, mert őt szeretem... ő az én anyám... közel hatvanhárom éve látom őt és a változás ami végbe megy rajta naponként, nekem nem szembetűnő! De, ha közületek ott lett volna valaki, akkor az én anyukám is olyan csúnya, öreg, esetlen látvány lenne, mint a többi...szóval, minden tiszteletem az ott dolgozóknak. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy így tudnak törődni az öregekkel...

Kívántak ott neki még sok szép évet...én pedig azt kívánom neki, hogy ne fájjon semmije és szenvedés nélkül tudjon majd kisétálni ebből a világból...magamnak meg azt kívánom, hogy lelkiismeret furdalás nélkül tudjam elfogadni, hogy nem én vagyok vele amikor segítségre van szüksége...

Hozzászólások (7)

Szeptemberi gondolatok

Ez a harmadik nyugdíjas tanévem és most először álmodtam iskolával...azt hittem, ez már sosem fog megtörténni.

Vasárnap néztem a nemzeti tanévnyitót. És bármennyire is haragszom a kormányra, a tanévnyitót olyan emberinek láttam. Mondtam is, hogy beszélni tudnak, az biztos, mert semmi kivetnivalót nem éreztem. Egyszerűen megbizsergett a lelkem és sajnáltam, hogy már nem lehetek jelképesen sem ott...

Aztán a face tele van iskolakezdő gyerekekkel...Ők boldog várakozással, szép ruhában pózolnak a képeken, sok helyütt a nagymamával.

És eszembejutott először a saját gyerekkorom...

Augusztusban, már nem leltem a helyemet, vártam az iskolakezdést, a találkozást az osztálytársakkal, meg a tanárokkal...Huszadika után futótűzként terjedt a hír: " Osztják a könyveket!" No, akkor minden gyerek nagy szatyrokkal, táskákkal megrohamozta az iskolát, ahol már ki voltak rakva egy-egy teremben az osztályok könyvei. A tanító néni összeszedte a személyi adagot, felírta, hogy mennyit kell érte fizetni és boldogan vittük haza. Én két napig nézegettem, olvasgattam az új könyveket, kíváncsi voltam, mit fogunk tanulni abban a tanévben...csak ezután fogtam hozzá becsomagolni szép, sötétkék papírba és ráragasztottam a piros szélű, fehér vinyettákat, amire aztán a legszebb írásommal írtam rá a dátumot, a tantárgy nevét és a nevemet. Alá pedig, hogy hányadik osztály. Mikor az évnyitóra mentünk, már minden készen volt...néhány gyerekkel azt is megvitattuk, hogy ez a tanév nehezebb, vagy könnyebb lesz az előzőnél...Egyszerűen boldog voltam...

Aztán eszembe jutottak a dolgozós éveim...Akkor is így, ilyen izgalommal vártam a tanévet...csak akkor már én voltam az, aki előre kirakta a könyveket és nem írtuk fel az árát, hanem csak annak adtuk oda, aki azonnal fizetett is. Így aztán nem is kapkodták szét a gyerekek secperc alatt a könyveket...volt olyan, akinek még szeptember végén sem voltak könyveik...Sokat változott a világ...Szegényebbek lettek az emberek? Vagy más lett a szülők hozzáállása az iskolához? Lehetne erről vitatkozni, de nem akarok...ennek a posztnak a szép emlék a meghatározója, nem akarom elrontani felesleges vitákkal...a lényegen nem változtat.

Aztán a gyerekeim iskolakezdésére gondoltam...No, akkor még boldogabb voltam, mint a sajátjaimon...Úgy éreztem, a gyerekeim sokkal okosabbak, mint én voltam annó...még minden lehet belőlük...Az én életem eljutott oda, ahol van, de az övéknek nincs felső határa...És így is lett! Elértek mindent, amiről én csak álmodhattam...és ha időnként úgy is érzik, hogy ebben nekem nem volt részem, én tudom, hogy ez nem igaz...

Aztán eszembe jutott az a sok "államis" gyerek, akinek az életét úgy vezényeltem végig, mint a sajátjaimét...akik sikeres, boldog emberek lettek, azok már mind megkerestek és nagy szeretettel gondolnak rám...de sajnos ők vannak a kevesebben, nagyon sok gyerekről nem is halottam...de igazából ez a pedagógus sorsa. A sikeres gyerekek visszajeleznek, a kevésbé sikeresek nem...de, most ők is eszembe jutottak...

Mindig is az volt a véleményem, hogy az életben legjobb hely az iskola! A felnőttek világában, ha valaki jutalmat kap, azt csak úgy kaphatja meg, ha a többiektől elveszik...átcsolortosítják a pénzt...és már meg is született az ellenszenv a dolgozók között. De az iskolában más a helyzet. Ott akár mindenki kaphat ötös osztályzatot, nem kell elvenni a másiktól, hogy odaadjam az egyiknek a részét! Ott becsületesen lehet küzdeni, igazságosan lehet értékelni...ott még boldogok az emberek...

Örülök, hogy végigcsinálhattam a pedagógus éveimet, örülök a saját és a nevelt gyerekeimnek és kívánom a mostani pedagógusoknak, hogy éljék át ők is ezeket az örömöket...és kívánom a gyerekeknek, hogy sokáig élvezzék az iskolai életet...majd rájönnek, hogy ez a legjobb dolog az életben...

Hozzászólások (8)

89 év

Reggel hidegfrontra ébredtem, ami egyébként is rosz hatással van rám...és első gondolatom az volt, hogy az anyukám ma tölti be a nyolvankilencedik évét...szóval, sírással kezdtem a napot.

Gondolkodtam, hogy mit is tegyek. Ha autóba ülök és elrobogok hozzá, felköszönthetem, megpuszilgathatom, kisírhatom magam a jelenlétében, de attól nem lesz jobb se neki, se nekem. Mert ő is a hidegfrontra érzékeny, ilyenkor mindig zaklatottabb...ha én sírok, akkor ő is...ennek meg semmi értelme. Holnap után, elsején jön vissza szabadságról az a nővér, aki megszervezi a születés napját. Ő már úgyse tudja, hogy harmincadikán, vagy elsején született...sőt, azt sem fogja tudni, hogy kit-mit ünnepelnek...de a tortát szereti és a többiek között vannak olyanok, akik tudják majd, hogy most valakinek születés napja van...annyit fizettem, hogy nem csak a szobatársak részesülnek majd az ünnepből...

Ezért nem indultam útnak...kétszer egy héten mégse mehetek...és ott akarok lenni a köszöntésen.

Helyette feltettem egy kéthete készült képet róla a facéra. Sokan tudják, hogy otthonban van, érdeklődnek is róla gyakran és úgy gondolom nem hiszik el, hogy jól lehet valaki egy öregotthonban. Ez egy olyan kép róla, ahol mosolyog, látszik rajta, hogy nincs semmi baja...

Feltettem a képet és elmentem a városba...dolgom volt. Mire hazaértem, százon felüli volt a hozzászólás...mindenki köszönti...És olyan jól esik, mert tudom, hogy ezek az én ismerőseim...valójában nekem szól az üzenet, hiszen őt sokan nem is ismerik személyesen...

Én meg csak bőgök folyamatosan és örülök, hogy van még anyukám...akkor is, ha nem tudja, hogy ő az én anyukám.

Hozzászólások (3)

Nem szégyen, de nem is dicsőség

A hétvégén olvastam egy cikket a neten. Egy kicsit elgondolkodtatott...

Egy négy gyermekes anyuka kiment a strandra és fiatalok kigúnyolták, undorítónak tartották a hájas, terhességi csíkokkal borított hasát. Megalázva, sírva ment haza és egy nyílt levélben reagált fiatal kritizálóinak.

Ennyi a sztori.

Igaza van az anyukának, hogy ő milyen felemelő, tiszteletre méltó dolog miatt veszítette el szép formáját és ha majd ezek a fiatalok is átesnek a gyerekszülésen ők is ilyenek lesznek és akkor majd nem tartják magukat undorítónak... Ez igaz.

De az is igaz, hogy ha valaki esztétikailag egy másik ember felháborodását válthatja ki, akkor minek mutogatja magát ? Miért megy bikiniben a strandra, miért nem vesz fel egy kevésbé "mutogatós" fürdőruhát magára?

Most ez a sikk. Mindenki él magának, nem törődik a másikkal. A kismamák óriási pocakkal mennek a strandra, mert az olyan szép. De ami az egyik embernek szép, az a másiknak visszatetsző. Az én időmben bő tunikával takartuk el a nagy pocakot. Nem azért, mert csúnyának tartottuk, hanem azért mert ez egy intim dolog, nem tartozik másra. Csak rám, meg a benne lakóra...

Miután megszületett a gyerekem, nem vettem magamra bikinit csak itthon. Nem tartozik másra, hogy milyen lett a hasam...A férjem, ha strandon voltunk, sokszor mutogatott olyan nőket, akik tőlem százszor kövérebbek voltak, hogy nézd csak, őket nem zavarja...Nem foglalkoztam velük, én így tartottam helyesnek.

De, ha valaki olyan külsővel megy nyilvános helyre / strandra /, amilyen a szóban forgó hölgy, annak bizony számolnia kell azzal, hogy vannak olyan emberek, akik neveletlenségük folytán hangot adnak negatív kritikának.

Nem szégyen az, ha valaki bármi miatt elveszítette / vagy meg sem volt neki sosem / a szép, nőies megjelenését, de nem is dicsőség! Nem tartozik másra. Vagy rosszul látom?

Hozzászólások (6)

Megint elment valaki

Azt mondják, ha valaki eltávozik a földi világból, egy csillaggal több lesz az égen...egy fényes csillaggal megint több van ott fönt...és itt egy jó emberrel kevesebb.

Meghalt egy volt kolléganőm, aki sokkal több volt, mint kolléga...53 éves volt és három éve küzd a gyilkos kór ellen...nem akarta feladni, élni akart...

Élni akart betegen, fájdalmakkal...viselte a műtéteket, a rosszulléteket...hitte, hogy legyőzheti a kórt...

Sokat dolgoztunk együtt, imádta a gyerekeket...neki aztán nem számított se tetű, se rüh. Magához ölelte a sírót, megvigasztalta a kitaszítottat...Ő volt a gyerekek Kati mamája...

Két hete beszélgettem vele, nyaralni mentek onnan hívott...azt mondta: Már nem jól vagyok, már nem bírom soká...és nevetett hozzá. El sem hittem neki, hogy igazat mond...

Holnap fogják temetni. Az volt a kívánsága, hogy ne vigyenek neki nagy koszorúkat. Aki úgy gondolja, hogy virággal akar tőle búcsúzni, az vigyen egy szál fehér rózsát...

Felhívtam a virágboltos barátnőmet, hogy megyek reggel haza, tegyen el nekem egy szál fehér rózsát...


Hozzászólások (5)

Bumm, vége

Olyan szép hetem volt, hogy azt gondoltam lesz mit mesélnem, ha hazaértem! Még hazafelé is repkedett a lelkem, mert szép tiszta vonat repített az új otthonom felé...

És hirtelen, váratlanul jött egy nagy BUMM! És minden örömöm szertefoszlott, mint egy szappanbuborék...

Olyan szépen alakultak a dolgaim...és most megint romokban heverek...

Az történt ugyanis, hogy az ex főnököm, aki a múlt héten beköltözött a házamba, ma felhívott, hogy itthon vagyok-e már, mert itt van Egerben és felszaladna egy percre.

Tényleg csak egy perc volt...leült a párjával és míg megittunk egy pohár vizet elmondta, hogy mégsem akar a házamban lakni...a hétvégén elköltöznek albérletbe...mert az unokája nem akar ide jönni és a család mindenek fölött áll. Az unokája már kiválasztotta azt a panellakást, ahová költözni fognak...

Az imént kaptam egy üzenetet a facén, hogy: Ne haragudj már rám. Olyan lelkiismeret furdalásom van.

Válaszoltam neki, hogy: Dehogy haragszom!

És tényleg nem haragszom, csak nem tudom, hogy mitévő legyek...Jön a tél, a hó... üresen, fűtetlenül egy nagy ház...és engem is mardos a lelkiismeret, hogy mi a fenének költöztem el...

Szóval, nem tudom elmesélni, hogy milyen jó volt egy hét nyaralás kettesben a zurammal...

Hozzászólások (3)