free hit counters

Miért, miért, miért...

Vannak miértek, amire tudjuk, hogy soha, senki nem fog válaszolni. Ezekre a miértekre nincs válasz...se logikus, se ostoba...ezek örökre megmaradnak miértnek...

Tegnap láttam a facén, hogy Ózdon egy 12 éves gyereket halálra gázolt egy vonat...ennyi a hír, néhány katasztrófa kép mellékelve.

Én született ózdi vagyok, ott éltem hatvan évig...a baleset a város azon részén történt, ahol én is laktam...

Ha meghal egy idős ember, azt mondják, hogy :  Szép kort élt meg, végig járta az utat, ami rendeltetett neki, most már megpihenhet...

Ha meghal egy középkorú, akkor többnyire azt mondják rá, hogy: Kár érte, élhetett volna még. Nagy hiány lesz a családjának, szorgos-dolgos volt, ő tartotta össze a családot...

Ha meghal egy fiatal, akkor azt mondják az emberek: Micsoda tragédia! Még csak most kezdett el igazán élni. Még előtte voltak a célok, a lehetőségek...

De ha meghal egy gyermek, akkor csak azt tudjuk mondani, hogy : Miért...

Mikor gyerek voltam, a város szélétől a vasútállomásig négy helyen lehett átmenni a síneken a túloldalra. A túloldalon egy másik városrész van-volt...

Átlehetett menni a sorompónál. Ha nem volt lehúzva, biztos nem jött a vonat...

Aztán volt egy aluljáró, amin átjártunk a másik oldalon levő iskolába. Akkor is biztonságos volt az átkelés, ha felettünk dübörgött a vonat.

Aztán messzebb volt egy felüljáró, amin szintén átlehetett menni akkor is ha ment a vonat. Sokszor figyeltük, hogy húz el alattunk...

És az utolsó átjáró nem messze volt a vasútállomástól. Ott sorompó zárta el az utat, ha vonat jött-ment. De, hogy a gyalogosoknak ne kelljen sokat várakozniuk, felüljárón lehetett átmenni a lezárt sorompó fölött...

Soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy átgázoljon a síneken...Igaz, hogy ott, ahol nem volt átjáró házak voltak és a házakat kerítéssel védte a gazdája...

Most ott már nincs egyetlen ház sem. A kerítés még addig eltűnt, amíg volt a háznak lakója...a gyárat bezárták, az embereknek nem volt munkájuk. Aki tudott elment onnan olyan áron is, hogy őrizetlenül hagyta a házát...nem is állt az ott sokáig...elbontották, lerombolták...nincs ott már csak a gaz...Csak a vasút választja el a két városrészt...aki átgázol a síneken, az egyik főutcájáról a másik főutcájára kerülhet...

A felüljáró vasból volt, azt szép lassan lebontották és elhordták a MÉH-be. Nem tudták elvinni az egészet, mert az alsó lépcsőket vitték el előbb...a városnak kellett befejezni a bontást, mert balesetveszélyes volt felmászni a magasba lépcső nélkül a rontóknak...

Az aluljárót betemették, mert az emberek féltek belemenni...inkább tapostak mellette ösvényt és bukdácsoltak a síneken át...

Nem olyan régen építettek egy gyalogátkelőt, ami korláttal tereli az embereket a helyes irányba, hogy menet közben rálássanak a sínekre, nehogy baleset legyen...

De, az emberek nem mennek el at átkelőig. Ott mennek át, ahol nekik jól esik...mennek toronyiránt, nem törődve semmivel.

Három gyerek akart átmenni a túloldalra...nagyon ritkán jön már vonat a városba, de most éppen jött...nem is rendes vonat már az, hiszen nem húzza maga után a vagonokat...csak egy kocsiból áll az egész szerelvény...

A vezető, akit már nem is lehet mozdonyvezetőnek nevezni, sürgetően dudál...a gyerekek megijednek és leszaladnak a sínekről...mikor leérnek, még hallják a vonat idegesítő dudáját és akkor veszik észre, hogy az egyik közülük ott maradt...

Valószínűleg megijedhetett, mert nem szaladt el, hanem, mint a kutya, aki tudja, hogy rosszat csinált, a fölhöz lapul...két karja közé húzza a fejét és vár...várja a csodát, várja a kegyelmet...

A két másik fiú végignézi, míg a legkisebbet a vonat magaalá préseli...

Miért? Miért nem futott el? Miért hagyták ott? Miért mentek rá a sínekre? Miért tették tönkre a biztonságos átkelőhelyeket? Miért engedték el egyedül a gyerekeket? Miért születik annyi gyerek egy családba, hogy azt a még szinte gyerek anya képtelen ellátni? Miért mondják, hogy jobb helyen van a gyerek az anyjánál, mikor az nem tud vigyázni rá? Miért szegényedtek el annyira az emberek, hogy a gyerek csak azért születik a családba, mert az egy újabb családi pótlékot jelent? Miért? Miért? Miért?

Ez a gyerek, mikor még a kollégiumban dolgoztam, ott volt velem...

Hozzászólások (5)

Angyalok kórusa

Ma délelőtt dolgoztam, de most sok tennivalóm volt, ezért ott nem tudtam írni. Most pótolom...

Egész nap, csúnya, ködös idő volt. Nem is volt annyira hideg, de ez a nyirkos levegő bele eszi magát a csontokba...tipikus ki se mozdulok idő...Így is akartam tenni, de az ember gyakran nem azt teszi, amit előre eltervez.

Eszembe jutott, hogy holnap haza akarok menni és ideje lenne már kijelentkezni a házi orvostól, hiszen több, mint fél éve itt élek. Kétszer három hónapra felírattam a doktornővel a gyógyszereimet, már napokon belül elfogy. Szóval arra gondoltam, hogy bemegyek a városba és veszek valami jelképes ajándékot, hogy elköszönjek tőle.  Sapkát tettem a fejemre és felnyergeltem a gyalog paripámat. Ütemesen, tempósan baktattam a belváros felé, hogy ne fázzak.

Megcsodáltam először a piaci díszeket, ahol lehetett még világító lószart is kapni...elképesztő bőség volt...díszek, fenyők, édességek, népművészeti tárgyak, kristály és műanyag angyalok, virágok, koszorúk asztali díszek...csillogott-villogott minden.

Természetesen megnéztem mindent és nem vettem semmit. Közben besötétedett és átballagtam a Dobó térre...tündérországba kerültem...ott is volt minden, csakúgy mint a piacon, csak itt sokkal drágábban adták. Itt is megnéztem, megcsodáltam mindent, de nem vettem semmit...elindultam hazafelé, amikor a színpadon bekonferáltak egy zenetagozatos általános iskolai kórust...Megálltam és visszafordultam. Az én gyerekeim is ilyen iskolába jártak annak idején, gondoltam, nosztalgiázok egy kicsit...ráérek, hallgatok egy kis karácsonyi éneket.

Gépi zene kisérte az éneket, gondoltam várok egy kicsit, de fáztam is már...szóval nem akartam sokáig maradni...De amikor a gyerekek kinyitották a szájukat, elbűvöltek vele...Tisztán, hangosan, vidáman szállt az ének egészen az égig! Nem is törődtem tovább se a hideggel, se a köddel, egyre közelebb mentem a színpadhoz...csoda szépen énekeltek ! Igy képzelem el a mennyben az angyalok kórusát...kár, hogy nem volt rajtuk valami lepel, mert az csak fokozta volna a színvonalat...

Valójában nem sok dalt ismertem abból amit előadtak...énekeltek magyarul, meg angolul, meg németül is. Nem közismert karácsonyi dalokat énekeltek...

A téren többnyire szülők voltak. Néhány apuka gondolom a hideg miatt megihatott egy-két pohár forralt bort, mert igencsak emelkedett hangulatban voltak. De az is lehet, hogy csak a büszkeség késztette őket arra, hogy a vezőnylő tanár ellenére is tapsoljanak. De, nem tudtak ártani a produkciónak...ez tökéletes volt.

Mikor befejezték, akkor jöttem rá, hogy vacogok...tempósan mozdultam, de megállított egy magamfajta hölgy és azt kérdezte tőlem, hogy melyik iskola volt ez...bizonyára azt gondolta rólam, hogy valami nagymami lehetek, ha már ott voltam. Mondtam neki, hogy nem tudom, de nagyon szép volt...

Hozzászólások (1)

Utolsó lap a naptárban

Ma reggel átváltottam a naptáron az oldalt...elérkeztünk az utolsó laphoz.

Ilyenkor automatikusan beugrik az ember agyába, hogy mennyi minden történt azóta, mióta kiakasztottam ezt a naptárat.

Jóérzéssel nyugtáztam, hogy öregebb lettem egy évvel...egy évvel ezelőtt, nem gondoltam, hogy megérem ezt a napot...

Ebben az időben a férjem szanatóriumban volt. Évek óta mindig Balatonfüreden van ilyenkor. Volt gond a szivével, megműtötték, de Istennek hála nincs semmi baj vele. Azt szokta mondani, hogy nagy generálra viszi a motort. Ilyenkor alaposan kivizsgálják és mindig megdicsérik, hogy milyen jól van.

Az elmúlt évben míg odavolt, elmentem nőgyógyászati rákszűrésre. Minden évben el szoktam menni. Most hidegzuhanyként ért a régi, baráti orvos megjegyzése.

- Ez bizony rák. A rák egy igen ritka formája, ami akkor szokott kialakulni, mikor a csajok már megöregszenek. Nagyon ritka ez a rákfajta, de találkoztam már vele. Sajnos nálunk nem lehet műteni. Kivágják majd itt, meg itt, meg itt is.

Megkérdeztem tőle, hogy: - Ugye, most csak viccelsz?

- Nem! Ilyen dolgokkal nem viccelünk. Írt fel különféle kencéket, hogy azt használjam és egy-két havonta menjek és mutassam meg magam, hogy meddig lehet húzni műtét nélkül...

A férjem "egészségesen" szanatóriumban és minden nap panaszkodik, mert most tornáznia kellett, most meg EKG-t kapcsoltak rá, most meg nem volt finom az ebéd...

Én meg itthon az öreg, ápolásra szoruló anyukámmal, akit etetni-mosdatni-pátyolgatni kell...és folyamatosan azt érzem, hogy milyen igazságtalan is az élet.

Az anyukám, bár már azt sem tudja ki vagyok, megérzi a bajt és egy este azt mondja nekem:

- Ne haggyal engem itt jányom.

Elbőgöm magam, de megnyugtatom...és eldöntöm, be kell adnom otthonba, nem maradhat magára,ha én már nem leszek... gondoskodnom kell róla.

Természetesen a zuram nyugalmát a szanatóriumban nem ronthatom el, nem szólok neki, míg haza nem jön. Végighallgatom a siralmait, próbálok vele poénkodni, de mindig megkérdezi, hogy:

- Valami bajod van?  Olyan fura a handog.

Nem akarok erről több szót ejteni, leírtam akkor...

Azóta az anyukám otthonban van, ahol hál'Istennek jól érzi magát...adja Isten, hogy éljen még sokáig, hiszen ő nem érzi, hogy baja van, neki öröm az élet..

Azóta új városban, új lakásban élek... és ÉLEK...mert menetközben kiderült, hogy ez nem rák, ahogyan a régi barát megállapította, hanem egy rák megelőző állapot. Amiből lehet rák, de az is lehet, hogy nem lesz. Csináltak szövettani vizsgálatot és nincs benne rákos elváltozás...

Hetente kétszer dolgozni járok. Most is "dolgozom", csak egy kicsit blogolok közben. Egy napot az anyukámmal töltök és négy napig élvezem az életet...

Élvezem a békés, nyugdíjas kort...élvezem a szép, kényelmes lakásomat...a szép várost...a férjemet...a gyerekeimet...a barátaimat...az életet...

Azt hiszem, ez a boldogság...

Hozzászólások (3)

Minden szinten, szinte minden...

Emlékeztek erre a reklámra? Valamelyik budapesti nagy áruháznak volt a reklámja. Hát, ez most rám is jellemző. Minden szinten, szinte minden jelen van az életemben. Van örömködés, bosszúság, izgalom...

A múlt héten, mikor az anyukámnál voltam, örömködtem. Mikor beléptem a szoba ajtaján, az éppen ott takarító hölgy szólt az anyukámnak, hogy:

- Nézze csak Marika néni! Ki jön magához !?

Az anyukám felém fordította a tekintetét és mint a kisbaba, aki meglátja az anyukáját, elkezdett hangosan nevetgélni...és még a kezével is úgy csapkodott, mint ahogyan a kisgyerekek szoktak...és nyújtotta felém, hogy megöleljen.

Már túl vagyok azon, hogy sírjak a leépülése miatt, már tudok örülni annak, ha boldognak látom...nem baj, hogy nem tudja kije vagyok én neki....boldog vagyok attól, hogy nekem örül...Örül és szeret...nincs benne harag, hogy nem vagyok vele mindig, csak szeretet van, amit a maga módján ki is mutat...Én pedig végtelenül boldog vagyok ettől, hiszen erre vártam egész életemben...

Mikor kilépten az otthon kapuján, felhívtam a tesómat, hogy otthon vannak-e, mert szeretnék beugrani hozzájuk. Mondta, hogy persze, menjek csak...nem is tudnám megmondani, hogy mikor voltam náluk...utoljára akkor találkoztunk, mikor az anyukámat bevittük az otthonba...rideg, elutasító volt velem...óriási seb tátongott miatta a lelkemben.

Útközben folyamatosan erősítettem magam...bármi történjen is, nem szabad sírnom...Mikor megérkeztem a sógornőm megkérdezte:

- Hát te?

Én meg mondtam, hogy:

- Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez.

Ez is az apukám mondása volt...aztán megöleltük egymást vele is, a tesómmal is és olyan lett a hangulat, mintha soha semmi konfliktus nem lett volna köztünk. Megvártak az ebéddel és beszélgettünk mindenről...annyi minden történt már az esküvőm óta! Akkor beszélgettünk utoljára...

Aztán szóba került az ózdi ház is...Nincs rá érdeklődő, az anyukámnak haszonélvezeti joga van...egyébként meg, az csak papíron az én házam! Azt a házat az anyukámék építettét...az a ház az övék! Ha meg az övék, akkor a miénk. A kettőnké...

Ezen meglepődtek. Mondtam, hogy ha neked nem kell, akkor az árát ha elkelt, szét osztom a négy gyerek között. Neked is kettő van, meg nekem is...persze, az én gyerekeim ennek nem fognak örülni, de nem érdekel.

Mindenem megvan amim volt, mielőtt a szülői házba beköltöztem... a lelkemet átjárta az öröm és a békesség...sötét este volt, mire hazaértem.

A hétvégét a lányomnál töltöttem...itt is örömködés volt. Az utóbbi időben igencsak megromlott a viszonyom vele...nemigazán értem, hogy miért, de rettenetesen éreztem magam miatta...most, hogy érte ez a "sport baleset" most megint olyan minden, mint régen. A sérülése után három nappal hívott fel és mesélte, mi történt vele. Azonnal felajánlottam, hogy megyek segíteni...és ekkor buggyant ki belőle, hogy milyen jó lett volna, ha ott vagyok, mert felülni se bírt...Mondtam, hogy ha tudtam volna, már régen ott lennék. Erre azt mondta, hogy nem mert nekem szólni...Na bumm!

Mondtam, hogy nem tud olyat tenni, mondani ellenem, amiért én megharagudnék úgy, hogy ne segítsek, ha szükséges...szóval, szent a béke!

Jól kidolgoztuk magunkat, doboz, doboz hátán...minden összecsomagolva. Csak az a bibi, hogy az új ház még enyhe kifejezéssel élve, nem használható. Felújítás ürügyén alaposan szétverték...nagyon szép lesz, de igazából én nem látom a végét...kb 5 milliót költenek rá...az anyós pici pesti lakásában lesznek, míg a felújítás tart...szomorúan jegyezte meg, hogy nekik nem lesz karácsonyuk az idén...Én meg mondtam, hogy ha megfelel, én szívesen látom őket az ünnepek alatt is. No, erre felderült és mondta, hogy persze. Ha esetleg a fiacskám is úgy dönt, hogy hazajön, az sem baj, mert nagyon jól lehet aludni a földön is...

A férjuram szanatóriumban van három hétig. A hétvégén a gyüliben kétnapos konferencia lesz...még vendégeket is hívtam a régi gyülimből, hiszen szingli vagyok, lesz egy jó alkalom a régi tesókkal...Mit ad Isten, a zember bejelenti, hogy pénteken hazajön! A múlt hétvégén meglátogatták a lányáék, most nekem kellene mennem látogatni, de ő már ingyen utazik, ne fáradjak, inkább hazajön...

Persze, örülök neki...de úgy szerettem volni részt venni ezen a rendezvényen. Tudja, hogy lesz, de elképzelése sincs arról, hogy ez nem egy szokványos istentisztelet, ez egy kétnapos program...majd kiderül, hogy rendezem el...fogalmam sincs.

Itt az advent is. Szépen kidekoráltam a lakást...igazi karácsonyvárós otthonom lett...ez lesz az első az új helyen és ez lesz az első az anyukám nélkül...Valójában kettecskén akartunk lenni, de sokan leszünk...sok jó ember kis helyen is elfér a közmondás szerint. Most majd kiderül, hogy jó emberek vagyunk-e valójában...

Jéééééééééééééé! Az újraolvasásnál vettem csak észre, hogy a bosszúságokról nem is írtam. No, akkor azokról nem is fogok ! Pedig voltak ám azok is...

Hozzászólások (4)

Események sora

Rég volt lehetőségem írásra, most meg már azt se tudom, mi-mikor történt.

Már majdnem egy hete, hogy voltam az anyukámnál. Megyek hozzá minden héten, csak nincs mindig ok arra, hogy meséljek is róla. Most van...

Éjszaka esett egy kis hó, ezért életbe lépett a "zabszem effektus"! Úgy beszéltük a férjemmel, hogy én vezetek, de jön ő is, mert hazafelé "átugrunk" Kassára, az már nincs messze Encstől. De mint tudjátok, ez nem az Alföld! Itt aztán van hegyre föl, hegyről le, no meg jókora kanyarok is az útban...Jeleztem előre, hogy nem fogok gyorsan menni...Alig hagytuk el Mezőkövesdet, már szól is  az én drágám, hogy álljak meg az út szélén. Először nem is értettem, hogy mit akar...aztán mondta, hogy cseréljünk. Természetesen megsértődtem, hogy arról volt szó, hogy nem sietünk. Persze nem is sietünk, de rossz nézni, ahogy kapaszkodok a kormányba...szóval, az út hátralévő részét kényelmesen, az anyós ülésről tettem meg.

Mindig egy izgalom, mikor belépek az otthon épületébe...vajon mi vár rám...

A szobába lépve 3 mosolygós, nevetgélő öregasszony látványa fogadott. Ott ültek hárman az asztal körül, a negyedik az ágyában volt, de ő mindig ott van, mivel neki nincs lába. De értelmileg ő van leginkább toppon és ő tartotta szóval a társaságot...Mikor beléptem, elhallgattak, csak a mosoly maradt meg az arcukon. Az anyukám rám nézett és azt mondta: Jaj, Marikám! De jó, hogy jöttél! Nagyon szeretlek!

Én meg a változatosság kedvéért most örömömben bőgtem el magam...Ki sem állt a szóból, csak mondta, mondta...értelmes beszélgetésnek indult, de aztán olyan lett, mint szokott...csak egy kicsi időre volt olyan, mint szeretném...csak nekem szólt megint a csoda...Olyan ez ilyenkor, mint egy üzenet, hogy ne agódjak... Úgy is fogom fel, mint Isten üzenetét...nem haragszik rám, jól van, jól döntöttem. Holnap megint megyek, akkor is ha vénasszonyok potyognak az égből...

A "szomszédoknál" nem sok látnivaló volt. Valójában nem is szétnézni mentünk, hanem vásárolni. Mikor Lengyelországból jöttünk hazafelé, nagyon finom szalámit vettünk aránylag olcsón. Maradt egy kis eurónk, gondoltuk romoljon inkább náluk. Nem is mentünk el Kassáig, a határtól nem messze találtunk egy diszkont bevásárlót. Ott aztán vettünk szirt, meg szart...elköltöttük az összes pénzünket. Még egy kávézóba is beültünk, ami meglepően szép volt. A kandallóban lobogott a tűz és nagyon kulturált, szépen díszített hely volt. 1 euró volt egy kávé. Hozzá tejszín, barnacukor és kristály pohárban ásványvíz...és a mosdó is szép, tiszta volt.

Végig esett a hó, csúnya sötét idő volt...alig vártuk, hogy hazaérjünk.

Csütörtökön dolgozni voltam. Alaposan belemerültem a munkába, észre sem vettem, hogy a főnököm paparodzit játszott. Titokban lefényképezett és mikor elment, elküldte SMS-ben. Azt írta alá, hogy " Köszönöm a kitartásodat." Aki a facén látta a képet, az érti, hogy miért írta ezt. Olyan komolyan figyelek, mintha az életem függne tőle. A lányom azt mondta rá, hogy igazi irodista lettem...

Pénteken már nyoma sem volt a havazásnak, igazi tavaszi napsütés volt. Öröm volt kimozdulni egy kicsit. Az OBI-ban vettünk két gyümölcsfát. Olyan mértékben volt akciós, hogy, bár nem szeretek vásárolni, de most én mondtam, hogy vegyünk már...Egy cseresznyét és egy meggyet...haza sétáltunk vele, az egyiket én vittem, a másikat a zember...szép, formás fák, bár már kétséges, hogy befakad-e...a ház előtt beraktuk az autóba, ami természetesen nem fér bele...nem lehet becsukni a csomagtartót...nyitva hagyjuk az autót és felmegyünk beöltözni a kerti munkához. Mikor leérünk, indítanánk és az autó azt se mondja, hogy nyekk! Próbáljuk betolni, de lehetetlen...a zember aszongya, hogy majd elhozza a töltőt és feléleszti az aksit. No és addig? Egy hét? Két hét? Vagy mikor? Az autóra bármelyik pillanatban szükség lehet ! Jön egy telefon Encsről, hogy gond van, akkor nekem mennem kell...meg aztán itt van ez a két gyönyörű fácska is, aminek az ültetését nem lehet halogatni...venni kell egy aksit, mondom én. Aztán jön a rosszallás... Persze, gazdagék újat vesznek, nem javíttatnak!

Végülis ott hagyjuk a kocsit az út szélén / addig tologattuk/, és bemegyünk a kútra egy aksiért...16 ezer. No nem! Ennyit nem adunk érte. Jelenti ki határottan az én emberem. Megyünk tovább a teszkóba. Közben szégyenkezek az öltözékem miatt, mert a kertbe készültünk és így nem szoktam a boltba menni...ott találtunk 12-ért. Az a 4 ezer különbözet megérte a szégyenkezést. Elvisszük az autóig és hazamegyek egy 12-es kulcsért, addig a zember egy cigibe fojtja az idegességét. Azzal kellene kivenni a régit és berakni az újat. Csakhogy az összes szerszámot már szép lassan kihurcoltuk a kertbe. A lépcsőházban egy fickó leveles szekrényt cserél. Tőle kértem kölcsön egy 12-es kulcsot. Akkor nyugodtam meg, mikor hallottam felbúgni a motor hangját...

Fákat elültettük, bosszúságunk elpárolgott...

Vasárnap este telefonál a lányom, hogy harmadik napja meg sem bír mozdulni, annyira fáj a dereka. Pedig csomagolni kellene, mert a 29-én ki kell költözniük a lakásból. Azt gondoltuk becsípődött, vettek is rá krémet, de nem javul. Tegnap szól, hogy volt orvosnál és a hátában elszakadt egy izomköteg. Szigorúan feküdnie kell. Így a hétvégén megyek hozzájuk csomagolni...a zember meg megy 3 hétre Balatonfüredre szanatóriumba...

Szóval, zajlik az élet körülöttem...de lagalább nem unatkozom!

Hozzászólások (11)

Emléked élni fog

A kislányok gyakorta lesznek szerelmesek a nagy fiúkba. Így voltam ezzel én is egyszer régen...nagyon régen...mondhatnám, réges-régen.

A fiú a szomszédunkban lakott és már akkor is nagy fiú volt, mikor megszülettem...

Akkoriban ő fogta össze az utcában élő gyerekcsapatot. Sok gyerek volt az utcában, ő mindegyiktől nagyobb volt...minden gyerek hallgatott rá. Csuda jókat játszottunk a vezetésével...olyan volt, mint egy fiatal tanár.

Mikor iskolás lettem, tényleg találkoztam vele az iskolában. Úttörő vezetőként tette a szépet a tanító néninek. Az osztálytársaim csókolomot köszöntek neki és roppant büszke voltam, hogy én tegezhetem. Úgy bánt velem, mint a testvérével. Mikor kirándulni mentünk közösen ettük meg amit az anyukám becsomagolt...ő sosem hozott magával semmit és én boldogan feleztem vele.

Igazából esztergályos volt a gyárban. Egyszer egy sárgaréz anyacsavarból esztergált nekem egy pecsétgyűrűt. Még a nevemet is belegravírozta. Olyan szép volt, hogy mindenki azt gondolta, aranygyűrűm van...akkoriban titokban szerelmes voltam bele. Aztán valamivel megbántott és látványosan nem szóltam hozzá, nem is köszöntem. Hónapokon keresztül elmentünk egymás mellett az utcán...Ő únta meg előbb. Elém állt, hogy ne tudjam kikerülni és nem tágított, míg meg nem beszéltük, hogy mi a sértődésem oka. Már nem emlékszem, hogy mi volt az ...

Aztán elment az NDK-ba dolgozni, csak ritkán volt itthon. Én közben megnőttem, gimnáziumba jártam...mikor hazajött, mindig óriási virágcsokrot kaptam tőle, amiért az anyukám nagyon haragudott.

Harmadikos gimnazista voltam, mikor a tesvéremnek volt az esküvője. Se előtte, se azóta nem volt olyan lovagom, mint akkor...sokat voltunk együtt, de soha mégcsak meg se csókolt...de, imádtuk egymást... Mikor gimiből ballagtam hívatlanul bár, de az egész családja ott volt a ballagáson. Az anyukája miután elmentek a vendégeim, áthívott vacsorára...a környezetemben mindenki úgy gondolta, hogy ő lesz a férjem. A családja imádott, az enyém haragudott...16 évvel volt idősebb nálam...

Mikor főiskolára mentem egy darabig leveleztünk, aztán meglátogatott a kollégiumban...vadvirágot szedtünk a Bodrogparton, aztán ebédeltünk egy étteremben...és beszélgettünk a jövőnkről...

Azért jött, hogy elmondja..." Ne haragudj azért, amit most mondok. Nagyon szeretlek, te jelented nekem a mindent. De el kell válnunk. Nem tehetek róla, hogy olyan hamar születtem. Nem akarom tönkretenni az életedet. Te még olyan fiatal vagy."

Szomorú voltam, kétségbe esett és nagyon dühös... Velem ilyet nem lehet tenni! Mondtam, hogy engem nem zavar az a 16 év...De az eszemmel én is tudtam, hogy igaza van...

Vagy két hónappal volt korábban az eküvője, mint az enyém...nagyon haragudtam rá, hogy megnősül...elköltözött, de amikor itthon volt, minden alkalommal meglátogatott... néha felhívott telefonon...

A tavasszal hívott legutóbb . Azt mondta, hogy őrzi a Patakról írt leveleimet és néha elolvassa. Mondtam, hogy nehogy már a száz évvel ezelőtti levelezésből legyen gond otthon, gyorsan dobja ki, már úgysincs jelentősége, egy buta liba voltam...Mire ő azt mondta, hogy ilyet ne kérjek tőle, az életének legszebb időszaka volt...Aztán gyorsan rövidre fogtam a beszélgetést...nem akartam vele nosztalgiázni...otthon volt a férjem és gyerekkori szerelmekről még nem beszéltünk ...

Ő már tudta, amit én csak ma tudtam meg...el akart tőlem köszönni...végstádiumban lévő rákos volt és tegnapelőtt meghalt...Tegnap kaptam róla egy fényképet a rokonától, ahol öregebbnek néz ki, mint az anyukám...a haja hosszú, ápolatlan az arca meggyötört...csak a szeme csillog úgy, mint régen...

Nem megyek el a temetésre...neki már úgyis mindegy, a feleségére meg nem vagyok kíváncsi...gyerekük nem született, pedig mindig nagy családot szeretett volna...

Isten adjon neked örök békességet...csak szép emlékeket őrzök veled kapcsolatban...

Hozzászólások (6)

Kész

Az ablaktisztítás 2016-ra letudva. Történjen bármi, az idén már nem fogok ablakot pucolni.

Hetek óta, ha ránézek ezekre a ronda, régi ablakokra, mindig megállapítom, hogy koszosak. Persze nem csak a kosz az, ami zavar a kilátásban, hanem maga az ablak. Ezek még az igazi panelos ablakok, amiket úgy kell/lene szétcsavarozni, hogy minden oldalról meglehessen tisztítani. De ezek, szerintem lagalább 20 éve nem voltak szétszedve. Meg se merem próbálni ! Így aztán csak kívül-belül tudom megtisztítani. Persze, még ez sem teljesen igaz. Mert a konyhában csak az egyik ablakot lehet kinyitni, a másikról leszereltük a zárat, mert beleért volna a hűtőajtóba...kicsi a hely. Így azt csak belülről lehet tisztítani, kívülről időnként lemossa a Jóisten az esővel.

A hálóban pedig az óriási ágy az ablak előtt van, amit nem tudok megmozdítani. Mondhatná bárki, hogy mi a fenének vettünk ekkora ágyat, de készséggel meg tudom indokolni.  Mikor megvettük ezt a lakást a kisfiam azzal kezdte, hogy vett egy óriási matracot...olyan igazi, divatos, drágát, amibe belesüpped aki ráfekszik, hogy tudjon min "aludni" az éppen aktuális barátnőjével, ha egy-egy hétvégére elfoglalja az üres lakást. Mikor idejöttünk lakni, ehhez a matrachoz vettük az ágyat...Az ágy mellett annyi hely van, hogy éppen elfér a létra, amiről csak az ablak egyik felét tudom megtisztítani. A másik feléhez nyújtózni, gebeszteni kell...Olyan vagyok, mint egy akrobata, bár az apukám nem engedett akrobata iskolába menni.

A nagyszoba a legegyszerűbb. Bár itt is alaposan be van zsúfolva, alig férek hozzá, de kívülről ott van az erkély, így nem kell nyitogatni, egyszerűen kimegyek és székre állok...

Szóval nem egyszerű, de mire a "Julis" kimosta a függönyt, kész is lettem a nagy művel. Íme:

A nappali

A háló

A konyha

Még jó, hogy a fizikai munka okozta fáradtságot egy éjszaka alatt ki lehet pihenni. Most fitten, vidáman tudtam örülni a tiszta lakásnak.

Hozzászólások (7)

Virágom, virágom...

A régi házamban szép virágaim voltak.  Nem a kertben, hanem a lakásban. Nyárra mindig kiraktam őket a teraszra. Igazi dzsungelben éltem...

Májusban költöztem ide, a virágok akkor még javában díszelegtek a teraszon. Itt nem fér, ott hagytam mindet. Csak két ember kapott belőle. A boldog, meg a boldogtalan...

Mikor eljött az ősz, már csak azok voltak ott, ami senkinek sem kellett. Vagyis a selejtje. Behordtam őket a szobába, de tudtam, hogy ha 10 fokra állítom a fűtést, a tavaszt egyik sem fogja megélni...vagyis halálra ítéltem valamennyit.

Nem olyan régen voltam otthon és észrevettem, hogy az egyébként roppant kényes citromfán van egy kb 6 cm-es zöld citrom. Évek óta megvan ez a növény, de még sosem termett...Úgy megsajnáltam szegényt, hogy hazahoztam. Igaz, bent tényleg nem fér, de kitettem a lépcsőházba. Láttam más emeleteken is vannak virágok. Már szépen sárgul...

A fikusz benjámin télen mindig szenvedett, leszórta a leveleinek nagy részét, mert fázott a húsz fokos melegben. Most, a tizenkét fokban / annyit mutatott a hőmérő / , dúsan burjánzott. Nosza, őt is beraktam a kocsiba. A dracénát sok-sok évvel ezelőtt kaptam egy óvodás gyerekemtől. Azóta ez a fiú már középiskolai tanár és két gyermek apukája. A virágot többször is visszametszettem, mert kinőtte a szobát. És most is él...

Virágot a szekrény tetejére! Azt gondolná az ember, hogy ott aztán biztos kipusztul mind. Ezek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Van egy nem tudom minek nevezzelek kényeske, ami folyton elhullajtja az összes levelét, aztán mikor ki akarom dobni, kihajt. No, ez a virág, kivirított. Nem is tudtam róla, hogy képes virágot hozni, nem csak a szép csíkos leveléért tarják.

Ezek is mind a szekrény tetején élik világukat. Szemmel láthatóan örülnek, hogy nem maradtak otthon fagyhalálra ítélve.

A múltkoriban a piacon akartam venni egy szál pici virágú krizantint a vázába. A zuram nem engedte. Szerinte a krizantin csak temetőbe való. Hosszasan győzködtem, hogy dehogyis, az olyan hálás, nehezen hervadó, igénytenen virág, de hajthatatlan volt... Másnap beállított egy kis cseréppel. Én meg csak habogtam, hogy csak egy szálat akartam a vázába, mert itt nem fér a cserepes...de, ha már megvan, a kisasztalra tettem. A levele már szárad, mert ez tényleg nem szobai virág, de olyan szép. Ha nem pusztul el a télen, tavasszal majd kiültetem a kertbe.

Van még karácsonyi kaktuszom, meg agglegény pálmám. Ezeket hoztam el az elején, ezek elférnek a hálóban. A többit nem akartam elhozni, de most már örülök neki, hogy itt vannak. Egy pici darabka a régi otthonból...

Ja! És ezek voltak az otthoni virágokból a selejtek!

Hozzászólások (6)

Egy jó hétvége

Az előző posztom is erről a hétvégéről szólt, most egy kicsit kibővítem.

A halottak napja nálunk valójában nem a halottakról szól...az életet ünnepeljük ilyenkor már harminchét éve. Akkor született meg a lányom.

Az utóbbi időben nem volt felhőtlen a kapcsolatom vele. Pontosabban vele sem, mert az utóbbi időben perben-haragban álltam az egész világgal. Úgy tűnt, hogy mindenki az én ellenségem. Mostanság kezdek rájönni, hogy valójában én vagyok az, aki szemben halad a forgalommal az autósztrádán...

Szóval, mielőtt elutaztunk volna Lengyelországba, felhívtam a gyerekeimet, hogy mit terveznek a hosszú hétvére, nem akarnak-e hazajönni. A kisfiam kapva-kapott az alkalmon, neki kialakulóban van élete nagy döntése egy párkapcsolatban, ő szívesen elfoglalja a barátnőjével a lakást, amíg nem vagyunk itthon. Ez péntek-szombat-vasárnap.

De még mindig van két nap az ünnepből, kérdeztem a lányomat is, nem jönnek-e haza. Érdekes ez a szó, hogy haza...mert hogy lenne haza, mikor az igazi otthon, ahol gyerekek voltak, bezárva, üresen, elhagyatottan van egy egy másik városban...mégis úgy gondoltam, hogy egy gyereknek ott van a haza, ahol az anyja lakik.

És megtörtént a régen várt csoda! Ő is így gondolta...Mondta, hogy nincs más programjuk, szívesen hazajön...mind a kettejüknek születésnapjuk van. A párja 30-án született, ő elsején. Így egyszerre tartják a születésnapjukat.

A lányom nem szereti az édes süteményeket, így neki megint kreáltam egy hústortát. Szerényteleség nélkül kijelenthetem, hogy nagyon finom lett.

A "vejemnek" pedig hazafelé jövet Szlovákiában vettem egy kis tortát. Hát, ez nem volt olyan, amilyet szoktam sütni, de finom volt és igazából megfelelt az alkalomnak.

Ez a hétvégi együttlét olyan volt, hogy meg se mertem moccanni, nehogy szétdurranjon az a boldogság gömb, ami körül vett mindannyiunkat...

Ki sem mozdultunk itthonról...sok filmet néztünk...közösen csináltunk töltött káposztát...sütöttünk kenyeret, amit végig néztek és írták lépésről-lépésre, hogy miként kell csinálni, hogy ők is elkészíthessék majd...számítógépes programmal megtervezték a konyhabútoromat...

Szóval, igazi család voltunk két napig...fantasztikus volt...

Hozzászólások (4)

Képes beszámoló

Pénteken útnak indultunk, hogy megnézzük a mesébe illő hegyeket, egy kicsit kiengedjük a fáradt gőzt. Az uticél Lengyel ország volt, pontosabban Novitarg. Voltunk már ott két éve és akkor is nagyon tetszett. Még Szlovákiában voltunk, mikor rácsodálkozhattunk a látványra. A fán még ott piroslik az alma, de a hegy csúcsát hó borítja. Mikor ilyet látok, nem értem Petőfit, hogy mit szeretett az Alföldben...

Egy útszéli "csárdában" ebédeltünk. Természetesen "brindzás haluskát" ettem, amit szerintem sehol nem készítenek olyan finomra, mint ezen a vidéken. A férjuram maradt a húsnál, de nem is tudja mit veszített.

Két óra után érkeztünk meg a szállásunkra. Interneten foglaltuk és olcsóbb volt, mint ha Egerben mentünk volna egy panzióba.

A középső szinten az ablak a mi szobánk volt, kijárattal erre a szép faragott erkélyre. Mikor megérkeztünk, a háziak kint ültek a hintán. Minket vártak...Mondtuk, hogy Magyarországról jöttünk és ők mosolyogva mutatták meg a szobánkat. Még egy igazolványt sem kértek tőlünk.

Ez volt az ágyunk.

A házban minden faragott fából volt. A bútorok, a lépcső, a korlát, az udvari hinta, az ablakpárkány...még az ágy lába is. Mutatom sorra.

Ő a háziak kedvence. Nagyon hízelkedő volt, de a fotózást nem szerette. A zember fogva tartotta egy kép erejéig.

Nekik köszönhetjük a sok finom sajtot, amit tömegével árulnak, no meg a sok gyapjú takarót...

A településen láttunk ilyen kiöregedett házat, de láttunk ilyet is.

A templom udvarán a pápa invitál kedvesen.

A templom.

Ne csinálj magadnak faragott szobrot... Ez nem egyszerűen  faragott, de élő fába van belefaragva.

Ott is árulták a virágokat.

Sajnáltam, hogy haza kellett jönni...

Hozzászólások (6)