Én kis kertet kerteltem...

Már harmadszor fogok hozzá ehhez a poszthoz, de nem sikerül képet feltöltenem. Annélkül pedig ez nemigen lesz érdekes. Ugyanis megakartam mutatni a kertünket a majdnem tökéletes pincével, a csodásan érlelődő szőlővel és a mesebeli látképpel. Ezt nem elég leírni, ezt látni kell.

Próbálkozom tovább, ha sikerül megosztom.

No, végre feltöltődtek a képek. Mutatom a kertünket.

A kilátás csodálatos, éppen az Eged hegy lábánál fekszik. Pontosabban a kis és a nagy Eged között, egy barátságos szép völgyben. A hegy tetejéről indulnak a sárkány és sikló repülősök nézegetni a magasból. Most éppen annyian röpködtek, mintha majálison a lufikat eregetnék fel.

 

Érik szépen a szőlő is.


 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nyárra felállítottunk egy sátrat, ahol nem ázunk, ha elered az eső és ahol lehet ebédelni is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elkészült végre a pince is. Igaz, még sokára lesz olyan, mint amilyenre én szeretném, de már látom az alagút végét. Már van rajta ajtó-ablak, 3 lépcső vezet lefelé, betonos az alja és van benne villany és vizet ad a fúrt kút.

A tetejére majd szeptemberben hozzák el a konténer házat. Most még csak locsolgatjuk a betont.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

És ahová a király is gyalog jár. Még nem működik, de ilyen lesz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Folyamatosan azt mondogattam, hogy nekem nem kell a kert, én nemtudok kapálni, nem szeretek a kertben dolgozgatni. Most viszont azt mondom, hogy nagyon élvezem. A füvet én vágom, már permetezni is tudok és a szőlőt folyamatosan ápolgatom. Igazán örülök neki!

Hozzászólások (6)

Szép ifjúság...

Szép ifjúság jöjj vissza egy szóra...

Osztálytalálkozót szervezek. 42 éve, hogy befejeztük az iskolát és beléptünk az ÉLET-be és még egyetlen találkozónk sem volt. Sőt, a volt csoporttársak neveit sem tudjuk! Lányok lévén, a név bizony változik...időnként többször is...így bizony nem egyszerű a keresés.

Valahányszor az anyukámhoz megyek, több olyan település tábla előtt elhaladok, ahonnan volt csoporttársam... És ilyenkor mindig bevillan, hogy vajon mi lett velük?

Voltunk hárman a facén ismerősök, akik anno együtt koptattuk a főiskola padjait, illetve székeit, mert padok ott már nem voltak. Összekacsintottunk és kieszeltük, hogy bizony ideje lenne megszervezni egy találkozót. Még sosem csináltam ilyet, de most fel vagyok villanyozódva!

Hozzászólások (7)

Ezermester

A címet módosíthatnám úgy is, hogy Mekk Elek kerestetik, de azt hiszem, elegem van a Mekkelekekből!

Az ajtózár első pillanattól rosszul működik. Az az igazság, hogy ez egy speciális ajtó, amit nem kőművessel, hanem ajtó-ablak szerelővel kellett volna beüzemeltetnünk, csak nem tudtunk róla. De, a törvény nem tudása nem ment fel a büntetés alól. Valójában súlyos büntetést fizetünk érte.

Szóval, mikor egy évvel ezelőtt megvettük ezt az ajtót, már itthon derült ki, hogy rossz felé nyílik. Mikor beszerelték, kívülről volt a gyerekzár.

Akkor mondtam, hogy: " No, ez így nem jól van! Vissza kell vinni az OBI-ba és kicserélni! "

Csakhogy akkor már ez be volt falazva. Az én drága gépészmérnök férjem azt mondta, hogy ne aggódjak, egy zár csak nem fog ki rajta. És szemrebbenés nélkül szétszedte és megfordította.

Ez így nagyon jó is lett volna, de nem volt tökéletes. Majd legközelebb újra szétszedi és akkor már jó lesz. Csakhogy a legközelebb folyamatosan tolódott...közben itt lakott egy kislány, akinek naponta többször is dolga volt a ki-be kulcsolással. Míg végül egyszer beletört a kulcs. Ő éppen bent volt, pánikba esett, felhívott valami volt bűnözőt, aki pillanatok alatt megfúrta a zárat. És betett helyébe egy gagyit, ami nem működtette a 6 zárnyelvet, csak egyet. A gyerekzárat lehetett használni kulccsal. Szólt nekem akkor a kislány, hogy feltörték az ajtót, de megcsináltatta. Én meg nem ellenőriztem, hogy miképpen. Csak mikor ő elköltözött, akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy az ötponton záródó biztonsági zár nem működik.

No, ekkor jött megint az én mérnök uram. Hoztunk egy zárbetétet, majd ő kicseréli. Mire betette a helyére, a zárrendszer darabokra hullott...ő elment, mert indult a busza én meg itt maradtam az anyukámmal a nyitott ajtóval. A fiam nézett ki  Szentendrén a neten, mert akkor itt még olyan nem volt, egy nonstop szerelőt. Őt hívtam ki vasárnap délidőben. Természetesen dupla összegért, mert vasárnap volt és azonnal jönnie kellett, megcsinálta a zárat. De azt mondta, hogy menjek el az OBI-ba, mert csak ott lehet rendelni olyat, ami ebbe az ajtóba való. És rendeljek egyet, mert ez bár most jó, de bármelyik pillanatban széteshet.

Ez a bármelyik pillanat most jött el.

Voltam én az OBI-ban többször is, de nem igazán értették, hogy milyen zárat akarok. Az egyik kilincset akart eladni nekem, a másik valami más kütyüt. Harmadjára a vevőpulthoz irányítottak. Ott azt mondták, hogy vigyem el a számlát. No, azt is kerestem jó ideig, mert a több helyen lakásnak az egyik hátránya az, hogy semmit sem találunk meg amikor kellene. Hosszú keresgélés után meglett és kiderült, hogy ez még jótállásos.

A zuram aszongya, hogy ne szóljunk róla, hogy a jótállást már többszörösen is "szétszereltük". Ha kijön a szerelő, legfeljebb kifizetjük neki, de legalább jó lesz.

Csakhogy a jótállás már csak egy hónapig érvényes...és addig-addig megy az idő, hogy amikor felhív a szakember, már nincs belőle csak két nap! Természetesen nem meséljük el telefonban az egész kálváriát, csak annyit, hogy nehezen lehet zárni. Erre ő azt javasolja, hogy fújjunk bele zárolajat és ha nem jó, akkor hívjuk fel. Belefújtuk, egy kicsit javult, nem hívtuk...

Aztán hívnak az OBI-ból, hogy el lett-e intézve a probléma, törölhetik-e az elintézetlen ügyek közül. No, én erre elmeséltem részletesen a hölgynek, hogy mint is állunk az ajtóval. / Ekkor már a jótállási időn túl vagyunk, veszíteni valóm nem nagyon van./ Ő azt javasolta, hogy hívjam fel a gyártó cég szakemberét / aki javasolta az olaj befúvását /, mert csak ő tud új zárat hozatni nekünk. Hívtam is naponta, de sajnos nem vette fel és nem is hívott vissza.

Most vasárnap van, indulni akartunk a kertbe és a zár csütörtököt mondott...nem lehet bezárni. A zember elment egyedül, én meg itthon maradtam, mert belülről működik a gyerekzár...és holnap, hogy ne kelljen már dupla díjat fizetnünk a nonstop munka miatt, újra hívunk egy lakatost, aki remélhetőleg megjavítja és kezdődhet előlről a zárrendelési kálvária...

Hozzászólások (7)

Három év

Ma voltam az anyukámnál. A hidegfrontot mindig is megérezte, most se volt ez másként. Olyan kis elesettnek láttam...és sokat fogyott is. Szemmel láthatóan nem ismert meg, csak nézett...aztán feloldódott, sétáltunk egyet, megmasszíroztam kezét-lábát-hátát. Ez jól esett neki. Aztán ettünk "csokolládét", de nem úgy ette, ahogy szokta...persze, most front van. Nekem is az van. Nem akarok keseregni miatta, mert most is tiszta volt és illatos...

Hazafelé Ózdnak kanyarodtam, mert randevúm volt az ex főnökömmel. Nem kell felszisszenni az írígységtől, ő nem egy jóképű lovag, hanem egy korombeli nő. De a randevú teljes sikerrel járt.  Ugyanis, beköltözik az ózdi házunkba!

Hát, ez igazából úgy volt, hogy eladta a saját házát. Még tavaly, de mostani költözési idővel. Nyugdíjba akart menni és elköltözni a régi-új barátjához az ország másik részébe. Csakhogy a barátjának már közel egy éve nincs ott munkája. Úgy gondolta, hogy az ő nyugdíjából nemigen tudnak ketten megélni az új helyen. De a háza árát már beépítette a közös új otthonukba. Ezért arra gondolt, hogy nem megy el nyugdíjba, hanem ideköltözik a barátja, akinek már talált is munkahelyet . No, de hol lakjanak? Ekkor jöttem én a képbe...ott a nagy ház!

Három év kell még ahhoz, hogy az úr nyugdíjba vonulhasson, ezért az én főnököm is dolgozik még három évig...és három évig nem kell hirdetnem a házat és nem is kell vele törődnöm.

Igaz, hogy hasznom nem lesz belőle, mert természetesen azt mondtam, hogy nem kell érte fizetniük, csak tarsák rendben, mint a sajátjukat és fizessék maguk után a rezsit...

No, ezért megint fogok kapni a gyerekeimtől, de nem érdekel...úgysem akartam eladni a házat, amíg az anyukám él...és hál'Istennek él! Így nyugodt a lelkiismeretem és remélem nem járok velük úgy, mint a fiam volt barátnőjével, aki egy darabig itt lakott az egri lakásban. Ő még a rezsit sem fizette ki.

Holnap hazamegyek egy barátnőmmel és kiürítem a szekrényeket, amit lehet még elhozok, ami nem fér, azt átcígeljük az egyik szobába. Ők ugyanis azt mondták, hogy csak két szobát akarnak használni. 15-20-a között karnak beköltözni.

Hozzászólások (4)

„Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!”

Amikor új helyzetek előtt állsz és úgy érzed, folyamatosan rossz döntéseket hozol, kicsúszík a talaj a lábad alól...elesel, sáros leszel tetőtől talpig, undorodsz saját magadtól és minél jobban kapálódzol, annál lehetetlenebbnek tűnik, hogy talpra fogsz állni...Ha lenne egy kis eszünk, hogy józanul átgondoljuk a helyzetet, vagy ha lenne egy kis tapasztalatunk, hogy tudjuk mit kell tenni ilyen esetben, vagy ha lenne egy kis türelmünk és megpihennénk egy kicsit, és ami a legfontosabb, hogy ha lenne csak akkora hitünk, mint egy mustármag, akkor könnyedén vehetnénk az akadályokat...De sajnos, mikor az ember nyakig van a sűrű sárban, akkor ezekkel egyikkel sem rendelkezik...

És egyszer csak kisüt a nap!

A nap meleget adó fényénél észrevesszük, hogy amiben vagyunk, az nem egy gyilkos anyag...az csak sár! Ha türelmesen várunk egy kicsit, ha örülünk a nap éltető melegének és nem azon rinyálunk, hogy az ultraibolya sugaraitól bőrbetegséget kaphatunk, akkor a körülöttünk lévő sártenger besűrősödik, fel tudunk állni és egyszerűen kisétálunk belőle...Aztán levakarjuk magunkról a kéreggé vált sarat és lemossuk a nyomát...jó esetben egy karcolás nélkül tisztán léphetünk tovább. Ha sokat harcoltunk a sártengerben, akkor lehetnek rajtunk sérülések, de egy idő után azok is nyom nélkül eltűnnek.

Tudomásul kell/lene vennünk, hogy nem kell mindent magunknak megoldani! Van valaki, aki jobban tudja, hogy mire van szükségünk, csak el kell fogani békével és hálaadással.

Most éppen ezt teszem...béke és hálaadás van bennem. Még rajtam van a sár, de tudom, hogy ha várok egy kicsit, akkor megkeményedik és leválik rólam, mint egy burok...aztán le lehet mosni a helyét...

Köszönöm Istennek...a fényt, amivel megvilágította a sötét helyzetet...köszönöm, a meleget, amivel leszárítja az undorító fekete sarat rólam...köszönöm hogy megmutatta nekem, hogy a mocsokban is gondot visel rólam...és köszönöm a lehetőséget, hogy újra beléphetek a sárnélküliek közé...

Hozzászólások (8)

Halódik a blogom

Valójában nem a blogom halódik, hanem az én hozzáállásommal van baj...nem is kicsi. Régebben tele voltam energiával, életkedvvel és ha voltak gondjaim, azokat ki akartam beszélni magamból, mert könnyebben meg tudtam oldani, ha sokan-sok féle véleményt mondtak el. Nem hallgattam én senkire, mentem a saját fejem után, de ismertem az igazoló és kétkedő véleményeket is. Ez nekem olyan volt, mintha pszichológushoz jártam volna , csak nem kellett horribilis összegeket fizetnem a kezelésekért...Tudtam, hogy mit akarok és mindig elértem a célomat.

Most viszont egyre mélyebbre süllyedek a saját világomban, hibát-hibára halmozok, nem vagyok kíváncsi se igazoló, se kétkedő tanácsokra...valójában most lenne szükségem pszichológusra, de sokszor úgy érzem rajtam már az sem tudna segíteni...Elvarratlan szálakat hogyok magam után és nem tudok vele mit kezdeni...olyan, mintha a tenger közepén lebegnék egy csónakban. Tudom, hogy nem fulladok bele a vízbe, mert a csónak fenntart, de éhen-szomjan fogok halni, mert kievezni nem tudok és nem várhatok segítséget senkitől. Húznak el mellettem hajók, kedvesen integetnek róla az utasok, de fogalmuk sincs arról, hogy nem szórakozásból vagyok a tenger közepén, hanem bajban vagyok...Mosolygok rájuk, visszaintegetek és várom a csodát, hogy kievickélhessek...vagy várom a véget hogy eltűnhessek mindenki szeme elől...

Ez a bevezető túl hosszúra és túl keserűre sikeredett...mondok néhány konkrét dolgot, hogy megértsétek mitől vagyok ilyen ramaty...

Tudjátok, mennyi ideig vívódtam az anyukám miatt, milyen nehezen szántam rá magam, hogy otthonba tegyem...ha nem jött volna a rákos fenyegetettségem, sosem léptem volna meg...Meg kellene nyugodnom, mert hála Istennek ő jól van. Tiszta, gondozott...minden héten megyek hozzá, 4 órát autózok, hogy vele lehessek egyet...  mikor meglát felderül az arca, örömmel fogad...én meg csak nyelem a könnyeimet, puszilgatom a kezét, mert az van hozzám a legközelebb. Ő meg mosolyog és engem nyugtat...azt mondja: Én is szeretlek és ő kezdi el puszilni az én kezemet.../ Soha, gyerekkoromban sem mondta egyetlen egyszer sem, hogy szeretlek.../ Aztán azt mondja: Jól vagyok, minden jó, van minden...Mintha tudná, hogy nyugtatásra szorulok. A gondozónők dícsérik, hogy bárcsak minden öreg ilyen együttműködő, ilyen türelmes, barátságos, gyermeki lelkülettel lenne megáldva...

Igazából örülnöm kellene, mert az ő gondja megoldódott...De öröm helyett fájdalom van bennem. Azt gondoltam, hogy ha az anyukám már nem lesz mellettem, a gyerekeimhez közelebb kerülhetek. Mert nem csak E-nek van ám gondja a gyerekeivel való viszonyával...

Eddig mindig a mama volt az ok, amire hivatkoztak, ha hiányoltam őket...Most megkaptam nyíltan, hogy én olyan rossz anya voltam, hogy nem is érdemlem meg őket...késő bánat, ezen már nem lehet változtatni, hagyjam már békén őket...egy felelőtlen gyerek vagyok, aki önállótlan és elvárnám tőlük, hogy ők segítsenek nekem és ebből már nagyon elegük van...

A fiam itt volt most néhány napig, felfúrt mindent, beszerelte a klímát is...most ez a lakás már olyan, hogy akár örülhetnék is neki...ez már egy otthon, amire ő is azt mondta, hogy olyan, mintha minig is itt laktunk volna...Jó volt vele kettesben lennem...De, olyan voltam, mint aki elbújik a bohóc mosolygós álarca mögé. Nem mondtam, hogy miket beszélgettem a lányommal és nem kérdeztem meg, hogy amiket az ő nevében mondott nekem az tőle származik-e. Örültem, hogy itt van és örültem hogy megcsinálta azokat, amikre mi már nem vagyunk képesek...

Szenvedek az ózdi házzal is ... Mert, addig amíg az anyukám él, nem szándékoztam eladni. Úgy vagyok vele, hogy az a ház csak papíron az enyém. Valójában az a szüleim háza volt, ők dolgoztak érte, az ő otthonuk volt. Igaz, amíg az övék volt, nem ilyen volt...amikor az apukám meghalt, én beletettem a saját lakásomat, az autómat meg a megtakarított pénzemet is...kifizettem az akkori értékének a felét a tesómnak. Most mégis úgy érzem, hogy az a szüleimé és ha az anyukám elmegy a végső útján, akkor egálban szét osztom, kétfelé, mint szülői örökséget...a fele a bátyámé, a felét a gyerekeimnek adom. Nekem ugyanannyim van, mint 25 évvel ezelőtt, amikor odaköltöztem az anyukámhoz...

Erről a tervemről nem tudnak a gyerekeim, mégis úgy tekintenek rám, mint aki nem tud gazdálkodni, aki szétszórja, elpocsékolja mindenét...azt gondolják, hogy érzelmi okokból nem is akarom eladni a házat. Pedig, csak azért halogatom, mert tudom, hogy lehetetlen eladni. Az utcában ezen kívül 8 ház van eladó...igaz, mindegyik sokkal kisebb, sokkal rosszabb állapotban van, ezért sokkal olcsóbb is , mint a miénk. De az olcsóbb házak kelendőbbek, mert annak az árát kifutja a szocpol. Jönnek is az utcába a megrögzött szocpolosok. Ugye, nem kell nevükön neveznem őket? Miattuk az enyémet még lehetetlenebb eladni...Ezért én egy felelőtlen pocsékoló vagyok...De, hogy meglegyen az örömük, meghirdettem... Néhányan felhívtak, hogy merre is van a Hunyadi utca? Mikor megmondtam, megköszönték és ennyi...Volt olyan, aki panelra szerette volna cserélni, de nem akarok még egy lakást...Szóval, esélytelen, és ez nem az én hibám...

Nagyon megbántam a kertvásárlást is. Nekem nincs szükségem se a munkára ami vele van, se a gyümölcsre, ami megterem ott. Ha a gyerekeimnek nem kell, hogy befőttet, lekvárt szörpöt, bort, pálinkát csináljak, akkor azt ami kettőnknek szükséges, meg tudom venni a boltban, piacon...Ráadásul nincs is kész. 300 ezer Ft-ba került, mikor megvettem, hogy örömet szerezzek vele a zuramnak. Ő már közel 1 milliót költött rá, de még nincs készen...és a 67 évével már nem is tudja csinálni. Arra számított, hogy a fiam majd segít neki, hiszen az én nevemen van, az én gyerekeimé lesz majd, az övéknek Egerből nem lesz semmi...De, melléfogott, mert megkaptuk, hogy álljunk meg a saját lábunkon...Ő meg hazament egy kicsit nyalogatni a sebeit, amíg a fiam itt volt...gondolom, nem akarta elmondani a véleményét....ma jön vissza.

Közben nem tudom mitől,  bedagadt az arcom, a kínok kínját élem át, annyira fáj az arccsontom, hogy nem tudom kinyitni a számat rendesen és olyan ronda vagyok, mint egy gnóm... a notredami tornyőr...Voltam orvosnál, kaptam antibiotikumot, meg fájdalom csillapítót...egy heti adag, remélem rendbejön.

Mikor belekezdtem az írásba, képeket akartam mutatni az immár otthonná vált lakásomról, de ez egészen másfajtára sikeredett. Ha elolvastátok, majd kitörlöm és írok szépet, vidámat, mosolygósat, mutatok képeket is...Csak amikor szépet, vidámat és mosolygósat írok, rajtam van a bohóc álarca, hogy ne tudjátok mi van mögötte...

Hozzászólások (12)

A jog és az igazság

Sajnos a jog és az igazság sokszor köszönő viszonyban sincsenek egymással.

Tegnap megint temetésen voltam. A 92 éves szomszéd néni szenderült örök nyugalomba...A Felvidékről került férjhez nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt. A családja ott maradt és aki él, még mindig Szlovákiában él. Nem sokan vannak már a rokonságból, hiszen ilyen hosszú időt csak kevesen érnek meg. Valójában a közvetlen rokonságból már senki sem él, csak a gyerekek gyerekei vannak...

Nem született gyermekük, de a férjével sokáig, szép, teljes életet éltek. Tíznél is több kereszgyereke volt, de a temetésén nem láttam egyet sem...alig-alig voltunk, aki elkísérte utolsó útjára.

A férje közel húsz éve hirten halt meg. Ők úgy tervezték, hogy a férj túléli a nejét és hogy ne maradjon egyedül, beköltözik egy otthonba. A házat eladja és igazságosan szét osztja a két fél rokonsága között. De, ahogy a közmondás is mondja: Ember tervez, Isten végez. Egy reggel a férj nem kelt fel a dupla ágyból a feleség mellől...

Más tervük nem lévén, a néni igazságtalanságnak, méltánytalanságnak tartotta a tragédiát és évekik úgy zokogott, hogy az utcára hallatszott a kiabálása. Nem így egyeztünk, miért mentél el!? Ezt bizony hallgatni is rettenetes volt, nemhogy átélni neki...

Egyedül maradt és már akkor sem volt fiatal. A népes rokonság, mind gyámolítani akarta...

Először odaköltözött hozzá a férjének egy asszony rokona, de nem sokáig bírta a nyűglűdést. Elment és elvitt magával némi aranyneműt...gyakorlatilag kifizette magának a munkadíjat. Ezt magától a szomszéd nénitől tudom...nem szólt érte, lenyelte...a néni nemsokára meghalt.

Aztán a férjének az unokaöccse próbálta gyámolítani, sokat jött segíteni, végezte a kerti munkát. De rákos lett, rövid időn belül meghalt....sőt, meghalt a felesége is...

Meghalt a néni ikertestvére is Szlovákiában, két gyereket, unokákat hagyott itt. Elvileg ők a közvetlen rokonság, de eszük ágában sem volt, hogy a nénit pártfogásba vegyék. Néha átjöttek szombatonként a piacra vásárolni. Olyankor beugrottak a kedves szomszédomhoz is, aki mindig adott nekik egy kis apanázst a vásárláshoz. Visszafelé már sosem értek rá, hogy bejöjjenek, pedig olyankor mindig nagy trakta várta őket. Amíg a néni bírta ő készítette a finomságokat, miután már nem tudta csinálni, a szomszéd , aki távoli rokona, segített neki.

És egyre többet, egyre gyakrabban csinált ez a szomszéd...végül teljesen rámaradt a néni. Ő főzött neki, mosott, takarított rá, ha beteg volt, ő vitte orvoshoz. Hosszú éveken keresztül helyt állt, gondozta, ápolta. Szerette volna, ha megkapja a házat a gondozás fejében, de az én kedves szomszéd nénim hajthatatlan volt. Nem csinál szerződést, mert mi lesz, ha Ő is meghal mellőle.  Rászólt a néni, mert a tőlem nem sokkal idősebb gondozója januárban tényleg meghalt. És a gyerekei, mint egy örökséget átvették a gondozást...Nem is mondták meg neki, hogy meghalt az anyjuk, csak annyit mondtak, hogy beteg, kórházban van...De, a néni helyzete nem változott...ugyanúgy ápolták, mint az anyjuk.

Amint meghalt a néni, a rokonság Slovákiából azonnal megjelent és ők mentek "intézkedni", ők választották ki a koporsót, ők döntötték el a szertartást és ők határozták meg a temetés idejét.

És, most jövök én a képbe! Szerettem ezt a két öreget, a közelükben nőttem fel, jó viszonyban voltunk. A régi blogomban írtam is egy történetet, Gólya hozza címmel. Talán van még aki emlékszik rá...

Sokat beszélgettem ezzel a nénivel, biztattam, hogy kössön eltartási szerződést a szomszéddal, de nem bízott meg bennük...De, csinált végrendeletet, amiről senki sem tud. Én vagyok az egyik tanú, aki aláírta ezt a végrendeletet. Nagyon frappánsan, göngybetűkkel leírta a végakaratát. Az van benne, hogy ha úgy hal meg, hogy nem szorul senki ápolására, akkor a férjével közös akarattal a két rokonság egyenlő mértékben örököljön. De, ha ápolásra szorul, akkor minden vagyona azé legyen, aki őt gondozta.

Mondtam neki akkor, hogy ezt inkább ügyvéddel kellene megíratnia, de ő állította, hogy nem kell ehhez ügyvéd, ez így hiteles. Aztán javasoltam, hogy tegye letétbe közjegyzőnél ezt az iratot, ne tartsa itthon.

Hogy mi lett a papírral, nem tudom. De azt tudom, hogy én aláírtam és amikor aláírtam, már rajta volt a másik tanú aláírása is. Akkor azt mondta nekem a néni, hogy emlékezzek majd erre, ha eljön az ideje.

Tegnap, a temetés után szóltam az ápoló szomszédnak, hogy van ilyen papír, de nem tudom, hogy mi lett vele. Teljesítettem a néni kérését, örömet szereztem vele a fiataloknak, de hogy lesz-e eredménye, nem tudom...

Nem tudom, hogy letétbe tette-e a papírt, nem tudom, hogy elfogadják-e érvényesnek, mert a jog nagyon kacifántos dolog ám! De az biztos, hogy nem lenne igezságos, ha a rokonság szét kapná azt a házat, ami sok felé osztva valójában nem ér semmit...és az aki évekig dolgozott érte nem kapna belőle semmit...Mellesleg a ház egy darabban sem ér sokat.

Hozzászólások (10)

A halál szele mindenkit megérint...

Temetésen voltam...

Az anyukám unokatestvére, 85 éves korában eltávozott a földről. Azt mondhatjuk rá, hogy szép kort élt meg itt volt az ideje...

A temetésen nem is az számít, hogy mennyi éves volt, aki elment...hanem az, hogy hogyan ment el és amíg el nem költözött milyen volt az élete...közvetlenül a temetés után mindenki csak arra gondol, arról beszél, azzal csitítja el a fájdalmat, hogy emlékezik arra, ami szép és jó volt az elhúnyt életében. Ezért találták ki a halotti tort...Sosem értettem, hogy minek kell temetés után összeülni és enni-inni. Most jöttem rá...olyan jó, hogy azok akik szerették, mindannyian tudnak valami kedves, szép emlékkel előrukkolni...ilyenkor senki sem emlékszik egyetlen kellemetlen dologra sem a halottal kapcsolatban...és ez így van jól.

Amikor egy pici gyermek megszületik, mindenki nagyon boldog körülötte. Úgy tekintjük, hogy áldásnak jött erre a világra. Ő a legszebb, a legokosabb, legaranyosabb, a legkedvesebb, a legtehetségesebb, a legjobb, a legszerethetőbb, a leg, a leg a leg...mindenben a leg!

Aztán mikor felnő, időnként rájövünk, hogy vannak dolgok, amiben nem a leg, de az nem számít. Ő mindig is a legek lege marad a szüleinek...ahogy az idő telik, egyre több olyan emberrel kerül kapcsolatba, akik szemében megközelítően sem ő a leg, de az ember ezzel többnyire nem foglalkozik.

Amikor eljut arra az időre, mikor el kell távoznia ebből a világból, már szinte senki sincs, aki úgy nézne rá, hogy hajdan ő volt a legek lege...Betegségekkel, fájdalmakkal megterhelve, egyedül viaskodik az életéért...

Ahogyan egy szülés sokféle, olyan sokféle az elmúlás is...Azt tudjuk, hogy mennyit szenved az anya, míg világra hozza gyermekét, de azt nem tudjuk, hogy mennyit szenved a baba, míg a magzatból gyermek lesz...Amint megszületik, örömujjongásban tör ki mindenki, hogy megszületett a csoda, itt van egy kis ember, aki előtt ott van az egész élet...az anya sem érzi tovább a fájdalmat, csak a csodát látja...persze, még mindig nem tudjuk, hogy mit érez az a pirinyó új élet. Nem tudjuk, mert ez egy misztérium, ő nem tudja elmondani és mire elmondhatná, már nem emlékszik semmire...

A halál pedig visszafelé működik...van aki csendben elalszik és nem tudjuk, hogy szenvedett-e. De sajnos ez a ritka kivétel. Ahogyan a születés kínnal és fájdalommal jár, olyan kínnal és fájdalommal jár a halál is...legalábbis ez a kedves rokonom nagyon sokat szenvedett...viaskodott a kaszással, nem akart elmenni...pedig nem volt a testében egyetlen terület sem, ami ne fájt volna neki...85 évesen, egy kórházi ágyon nemigazán törődnek vele...lehetőség szerint csillapítják a fájdalmat, de megszüntetni nem tudják...különösen, ha a beteg minden porcikájával tiltakozik az elmúlás ellen. A szenvedés halála után is látszik rajta...

Elgondolkodtam, hogy a gyereken, ha nehezn jön a világra, műtéttel segítenek, hogy ne szenvedjen, ne kínlódjon, ne sérüljön. Akkor az élet másik végén miért nem lehet? És amikor ideáig eljutottam a gondolataimmal, rádöbbentem, hogy lehet, de az már az eutanázia, ami ellen mindig is ágálltam...A legfőbb érvem az volt ellene, hogy aki elmenőben van, nem biztos, hogy siettetni akarja a véget...de valójában nem tudjuk, hogy akarja-e, mert akkor ő már nincs kapcsolatban az őt szeretőkkel...egyedül van a lelkével, egyedül van Istennel, egyedül van a szellemi tusában és nem tudjuk, hogy mi zajlik ott...senki sem tudja...Vannak feltételezések, vannak hitek, vannak tanok, de tudni csak akkor fogjuk bizonyosan, ha mi vívjuk a csatánkat...de arról már nem tudunk értesíteni senkit sem...ez örök talány marad minden embernek.

Ma voltam az anyukámnál és az egyik szobatársa szemmel láthatóan elkezdte ezt a küzdelmet...már nem tud enni, nem tudja lenyelni, amit a szájába tesznek...injekciós fecskendővel spriccelik a teát a szájába, de többnyire csak kifolyik belőle...a kezét időnként felemeli, mint aki valamit keres és fájdalmasan nyöszörög...Ugyan meddig fog így szenvedni? És vajon jó lenne neki, ha nem akarnák minden áron táplálni? Ha elfeledkeznének róla, hogy hamarabb elmúljon a szenvedése?

Én nem tudom, hogy mi a jó és nem tudom, hogy mi lenne a helyes. De azt tudom, hogy ez az állapot rettenetes annak is aki átéli, annak is aki segíti és annak is, aki végig nézi...

Valahogy nem jól rendelte ezt el az Isten...és biztosan így van ez a születéssel is, csak ott az öröm eltöröl minden fájdalmat.

Hozzászólások (4)

Nagy az Isten állatkertje

Nagyon meleg volt mostanság. Mivel légkondink még nincs, vettünk egy ventillátort ami alaposan megkavarja a levegőt. Igaz, hideget nem fúj, de legalább van egy kis légmozgás. Most még éjsazaka sem hűlt le a levegő, csak szenvedtünk...férjuramnak be is dagadt mind a két lába. Olyan pufi lett a lábfeje, mint amit felpumpáltak.

Ezt a hőséget is elég elviselni, de ehhez hozzájárul időnkét valami elviselhetetelen bűz...dögszag...hullaszag...olyankor gyorsan be kell zárni minden ablakot, mert ilyen szagot még életemben nem éreztem...

Megtudtuk a nagy titkot... Az ötödik emeleten lakik egy dr. Ny....Mária nevezetű hölgy és tőle jön ez az irgalmatlan, elviselhetetlen bűz.  Állítólag már volt a Tv-ben is, rádióban is műsor róla, csak mi még nem tudtuk. Szóval, ez a hölgy, kb olyan idős, mint a zuram és végtelenül okos, művelt, iskolázott, közgazdász doktor végzettségű elmebeteg egyén. Vörös diplomával végzett, valami banknak a vezetőjeként ment nyugdíjba. Tehát, nem egy egyszerű, fogyatékos ember! Nem. Ez a nő, külsőleg egy jól karbantartott hatvanas. Hófehér haja van, kicsit molett és elegánsan öltözködik. Ha utcán látom, nem hiszem el, hogy ő az, akitől egy egész ház szenved. Hál'Istennek, csak ritkán nyitja ki az ablakot....akkor is csak résnyire.

Ennek a hölgynek az akciós vásárlás szenvedélye. Bejárja a környék össze boltját és a közeli lejáratú termékeket megvásárolja. Húst, szalámit, zölséget, tejterméket...mindent, amit olcsón meg lehet venni. Hazaviszi és otthon egymásra halmozza. Az egész lakás tele van ilyen cucokkal. Mind a három szobája, mert neki, olyan van. Nem ám 52 négyzetméter. Az övé hetven kettő! A lehető legnagyobb, hiszen egy volt bank igazgató nem kisnyugdíjas ám.... A három szoba, a konyha, az előszoba, a fürdőszoba, a wc...mindenhol zsúfolásig van megpakolva bűzlő romlott élelmiszerrel. Ha már nagyon elviselhetetlen a szag, az ANTSZ közbenjárására a helyi börtönből kihoznak rabokat, akik gázálarcban kiürítik és kitakarítják a lakást, amit aztán a hölgy néhány hónap alatt újra feltölt...

Se wc-t, se fürdőszobát nem tud használni a sok árutól. A ruháit tisztóba hordja, velnesszbe, strandra, uszodába jár fürödni és naponta többször megy a Teszkó wc-jébe, dolgát intézni.

Az ötödiken van egy csomó üres lakás, mert aki teheti elmegy onnan... Egy ismerősöm lakik a szinten, de a kettőből, csak az egyik szobát használja, mert az falszomszédságban van a nevezett hölggyel és a  konnektoron keresztül is átmegy hozzá a szag.

És nem tudnak vele mit kezdeni! A lakás az övé, tartozása nincs, senkit nem enged be, és erőszakkal nem vihetik orvoshoz, hogy gyógykezelhetnék...állítólag a lakók már pert is indítottak ellene, de ez a hölgy kikezdhetetlen...

Én két emelettel magasabban lakom, nem  közvetlenül felette és hál'Itennek, csak nagyon ritkán nyit ablakot...De ha kinyitja, az utcán is érezni a szagot...

Hozzászólások (8)

Lejártam a lábamat

Nem szeretek Egerben vezetni. Van olyan rész, ahol olyan forgalom van, mintha a fővárosban lennék, csak az utcák sokkal keskenyebbek. A parkolók dugig vannak, ráadásul olyan szűkek, hogy sofőr legyen a talpán, aki ott leparkol. Máshol meg ha leparkoltál, nem bírsz kijönni. Nem enged ki a forgalom. És még a parkolási díjról nem is szóltam. Drága jó szülővárosomban bezzeg sehol sem kell fizetni a parkolásért.

Mivel bérletem nincs és nem is akarok venni, gyalog járok a városba. Ha a bicikli úton megyek, azt már lemérte a lányom, több, mint öt kilométer. Ha az egyenes úton haladok, akkor hosszabb és melegebb, meg az autók is bedurrantanak az orrom alá. Én leginkább a házak között bolyongok, az árnyékot adó fák hűvösében. Így a legkellemesebb, de egyben a leghosszabb is. Úgy gondoltam rámfér ennyi mozgás, úgyis van enyhe kifejezéssel élve, egy kis súlyfeleslegem.

Majdnem minden nap megteszem ezt a távot a délelőtti órákban. Mondtam már, hogy délelőtt idesüt a nap, ezért meleg van. Ilyenkor kellemesebb kint. Begyaloglok a piacig, ott megnézek mindent, de nem veszek semmit, mert a fene se akarja gyalog hazacipelni. Onnan átmegyek a Dobó térre, megnézem megvan-e még, vagy elrabolták a törökök. Aztán kimegyek a sétáló utcára, azon végig és a fák árnyékában szépen hazaballagok. Oda még megy a tempós járás, hazafelé már csak sétálok.

Az a baj, hogy nincs kényelmes cipőm, amiben könnyebben menne a járás. Egy papucsom van itt, a cipők még otthon vannak bedobozolva.

Azt csak gondoljuk, hogy egy papucs kényelmes ! Ha máshol nem, hát a talpamon tör hólyagot. Gondolom attól, hogy minden lépésnél kapaszkodnom kell a lábujjaimmal, hogy le ne csússzon a lábamról...

Ma nem voltam délelőtt sehol, gondoltam délután megyek, amikor a Dobó téren majorett bamutató lesz. Tegnap a gyüliben megbeszéltük a barátosnémmal, hogy megyünk együtt. Csakhogy ő elfelejtette, vagy elaludt, vagy meghalt, vagy vendége van, vagy Isten tudja, hogy mit csinál, mert nem vette fel a telefont. Nem kell nekem ehhez társaság, tudok én egyedül is gyalogolni.

Csakhogy, reggelente, mikor megteszem ezt a távot, hiába süt a nap, az árnyékban érződik az éjszaka hűvössége. Délután hégykor, meg a beton ontja a meleget. Szellő se rezzent, ráadásul egy kicsit csinosan öltöztem fel nem volt valami jól szellőző a szépruhám...A kis papucsom ragadt a talpamhoz ebben a hőségben. Szóval már befelé produkált egy új hólyagot a talpacskám!

A városban egymást érték az emberek. A téren sehol egy fa, csak a nagy kőflaszter, ami úgy árasztja magából a meleget, mint egy kemence. Nem láttam semmit, mert csak azok látnak, akik az első körben helyezkednek el. Hiába nyújtogattam a nyakamat, a 160 centimmel senki feje fölött nem vagyok képes átnézni, röntgen szemem meg nincs. Még nincs, de lehet, hogy beszerzek majd leglább egyet, ha már igazi egri lakos leszek. A fiam rámbízta, tudjam meg, melyik zenekar kíséri a lányokat. Nagy nehezen odafurakodtam ahonnan a zene szólt. Hát, nem zenekar volt. Gépi zenére táncoltak. Hiába no! Megszűnt a katona zenekar, nincs aki talpalá valót fújjon!

Hamar belúntam a kukucskába, elsétáltam egy fagyizóhoz és hazafelé menetben elnyaltam két gombóc citrom fagyit. Ezt szeretem a legjobban.

Vagy át kell szoknom az autóra, vagy maradok a reggeli galoppnál.

Ebben trappolok minden nap:

Hozzászólások (9)