free hit counters

Egy nagy bejelentés

Aki igazán ismer, az tudja rólam, hogy nem szeretem a felesleges, értelmetlen dolgokat...Csak azért, hogy ne unatkozzam a kisujjamat sem mozdítom meg. Ha valamit csinálok, annak valamilyen haszna van...

Így vagyok az írással is.

Amikor, réges-régen elkezdtem blogot írni, azért tettem, hogy a párommal egymásra találjunk. Mikor ez megtörtént, kiléptem, befejeztem a keresgélést, befejeztem az írást is. Persze, ez egy társkereső oldalon volt, még jó, hogy kiléptem!

Aztán egy ismerősöm révén ráakadtam a blogger oldalára. tetszett amit ő csinált, meg jó néhány blogot el is olvastam és úgy gondoltam ilyet én is tudok...Arra gondoltam, hogy nemsokára nyugdíjas leszek és töméntelen időm lesz, amit írással fogok eltölteni. Annyi mai író van, egyik rosszabb, mint a másik, ilyet én is tudok.

A Szinuhe példájára egyes szám, első személyben írtam meg mindent... Most, ha nagyképű akarnék lenni, azt mondanám, hogy nem is magamról írtam, csak úgy általánosságban, kiemelve művészi hajlamaimat...De, nem akarok nagyképű lenni, magamról írtam mindent...Igazából azokat a dolgokat írtam meg, amiket átéltem, a saját véleményemet, a saját gondolataimat adtam. Hamar rájöttem, hogy ez nem írói képesség, ez egyszerűen egy "sérült lélek" terápiás kezelése. Volt sok komment az írásaimhoz, jól esett kibeszélni "idegenekkel" a problémákat. Ahány ember, annyi vélemény, aztán levontam a tapasztalatokat... Vagy nyugtáztam, hogy jól gondolok dolgokat, vagy felülbíráltam a véleményemet...Hasznos volt, köszönöm azoknak akik olvastak itt és a korábbi blogomban is és megtiszteltek a véleményükkel.

Napok, hetek, de lehet, hogy hónapok óta gondolkodom azon, hogy valójában már nem akarom kibeszélni a dolgaimat...Leülök, hogy írjak valamiről és akkor megszólal egy belső hang, hogy ezt ne tedd ezért, azt ne tedd azért...és töprenkednem kell, hogy most akkor mit is írjak?

És az imént megvilágosodtam...nincs már szükségem terápiára! Egyszerűen értelmét vesztette az írás...ami meg értelmetlen, azt én sosem csinálom...

Szóval, kedves Barátaim! Ha újból nagyképű akarnék lenni, azt mondanám, hogy kedves olvasóim...de most sem akarok nagyképű lenni, így barátaimnak nevezlek titeket, hiszen valójában akarva-akaratlan a barátaimmá váltatok...Elköszönök tőletek...És, ha tényleg a barátaim vagytok, akkor most örüljetek velem, mert én örülök...örülök a felfedezésnek, hogy nincs szükségem már a blogírás nyújtotta terápiára...úgy gondolom, hogy a sérülés a lelkemen begyógyult...nem mondom, hogy visszatérek, mert akkor megint valamilyen seb lesz a lelkemen és olyan jó érzés azt érezni, hogy most nincs rajta semmi fájó...

Akinek hiányzom, az megtalál...email, facebook, postai levél, személyes találkozás...bármire kapható vagyok...csak nem akarok már írogatni...

Hozzászólások (8)

Nyári egyetem

A lányom küldött nekem egy linekt. http://www.zskf.hu/nyugdijasok, miszerint mehetnék Óbudára nyári egyetemre.  Értetlenül álltam hozzá és megkérdeztem, hogy ugyan minek mennék? Mire ő azt mondta, hogy mert már én is nyugdíjas vagyok és nem kellene megöregednem, meg különben is olyan vagány.

Egy kicsikét elmerengtem rajta. Mert, amikor jártam ilyen helyekre, azt a munkahelyem fizette. Azért mentem, mert szükségem volt rá, hogy előrébb léphessek a ranglétrán...meg egy kicsit a fizetésben is. Voltak olyan kolléganőim, akik nyaralás helyett beíratkoztak egy-egy ilyen tréningre, de simán hülyének nézte őket mindenki. Hiszen az ilyen úgynevezett nyári egyetemen semmivel sem kaptak többet, mintha megvettek volna egy-egy szakkönyvet és elolvasták volna. De ők szinglik voltak, egy kicsit nagyon besavanyodtak és itt élték ki magukat...

A nyugdíj előtti utolsó két évben olyan helyen dolgoztam, ahol a "szakmai fejlődés" volt a fő stratégia. Mondtam is, hogy nagyon sajnálom, hogy már nem vagyok fiatal, mert ezt a kihívást nagyon élvezném. Ott a fináléban részt vettem jó néhány továbbképzésen. Bizonyítványt már nem nagyon kaptam róla, mert értem már nem fizettek, de mivel helyben volt így minden előadáson ott voltam...Gyakorlatilag nem volt sok értelme, de a főnököm presztizst csinált belőle...hát legyen.

De, hogy befizessek néhány ezer forintot és Két hétre felköltözzek Pestre, csak azért, hogy élvezzem a tanulás örömét! Mert más értelme már nincs! No neeeeeeeeeeeeeeeem!

Ha egyedül álló lennék, még lehet, hogy el is gondolkodnék rajta...De, több, mint egy éve nem voltam a férjemnél...Ha el akarunk menni valahová, komoly csatát vívok a lelkiismeretemmel, mert addig itt kell hagynom a zanyámat...Meg különben sem szeretem az értelmetlen munkát. Csak azért, hogy ne unatkozzak, én nem csinálok haszontalan feladatot...Most mondhatnátok azt, hogy a tanulás sosem haszontalan, de ha nincs rá szükségem, akkor az egy fölösleges dolog...

Szóval, nehezen tudtam megmagyarázni a kislányomnak, hogy nekem erre már nincs igényem...Lehet, hogy tényleg megöregedtem...?

Hozzászólások (13)

Ki is a puffogó?

A hétvégén vendégem volt. Úgy volt, hogy jön egy egész csapat, de végül is, mire aludni kellett, jól leredukálódott a társaság.

A nagynéném férje, miután eltemette szeretteit / feleségét, lányát / elköltözött az ország másik végébe. ott lakik a lány unokája és azért ment oda, hogy az ő közelében legyen. Nem mellesleg vitte a házának az árát.

Több éve már ennek, de még most is azt mondogatja, hogy nem tudok megszokni...Itt volt egy nagy kertes háza, ott egyszobás albérletben lakik. Eleinte minden hétvégét az unokájánál töltötte, hétközben vigyázott a gyerekekre, kisérte őket iskolába. Csakhogy a gyerekek már nem igénylik ezt a segítséget...a papa is egyre öregebb, egyre több gond van vele...Nincs is ezzel semmi baj, ez az élet rendje.

Mielőtt elköltözött volna, az unoka korrekt módon közölte, hogy nem akar vele együtt lakni, csak a közelében szeretné tudni. Ha megörekszik, majd beteszi öregotthonba, ahol ellátják és ő látogatni fogja. Ennyi volt az ígéret. A papa odaadta a házának az árát az unokának, hogy gazdálkodjon vele...

Egy évvel ezelőtt láttam őt utoljára...nagyon megöregedett...79 éves és olyan alkatú, mint egy serdülő fiú...vékony, izomtalan...az arca igazi öregemberé...a hangja pedig olyan, mintha nem tudna beszélni...rosszul artikulál, nehezen érthető, aránytalanul hangos. Egy marék gyógyszert vesz be egyszerre...szerintem, rossz állapotban van.

Nem aludt nálam csak ő, a többiek más rokonokhoz mentek. Panaszkodott, hogy mennyire magányos, hogy milyen rossz emberek laknak arrafelé és szívesen visszaköltözne...

Javasoltam neki, hogy addig menjen be az öregotthonba, amíg magának tudja kiválasztani a helyet. Vannak olyan otthonok, ami olyan, mint egy szanatórium, megtarthatja a szabadságát, de mégis ellátják. Mondta is, hogy az egyik barátnője egy ilyen helyen lakik és 2 milliót kellett befizetnie és havonta fizet még 100 ezer forintot. Hát, miből fizetné ő ezt!

Aztán szóba jött a házának az ára. A fele bőven fedezné a beugrót, a másik fele megmaradhatna az imádott unokájának. Azért mondom, hogy imádott unokája, mert van másik két unokája itt a közelben, de ők nem kaptam egy fityinget sem.

Mikor hazaértek, hívott az unoka, megköszönte az ellátást és elmesélte, hogy az öreg végig puffogta az utat, amiért azt javasoltam, hogy menjen öreg otthonba. Azt mondta, hogy úgy tudta csak leállítani, hogy :" Téma lezárva, ne izgulj, majd akkor mégy öregotthonba, ha lerobbantál. És majd én kiválasztom, hogy hova."

Lehet, hogy akaratom ellenére belegázoltam az öreg lelkébe és nem jön hozzám többet vendégségbe....kibírom!

De az is lehet, hogy nem ő volt akit akaratlanul megbántottam, hanem az unoka. Mert, ha akkor adja öregotthonba amikor már csak egy ágyra lesz szükség, azért nem kell "beugrót" fizetni...a ház ára maradéktalanul az övé lehet...ha még megvan.  Ez viszont legyen az ő gondjuk...

Hozzászólások (9)

Az örök balek

Én vagyok az örök balek, de mondhatnám azt is, hogy szeretem, ha hülyének néznek...Persze, egy cseppet sem szeretem, de az biztos, hogy sosem teszek ellene. Csak magamban puffogok, hogy már megint azt gondolják, hogy nem tudom, hogy hülyét csináltak belőlem...

Az elmúlt héten pakoltam, selejteztem, takarítottam a garázsban. Ez nem az én területem, sosem szerelek, sosem veszek elő egyetlen szerszámot sem. Tudjátok, herótom van, ha piszkos a kezem, ezért aztán sosem fogok szerelésbe.

Amíg az apukám élt, jól felszerelt műhely volt ez... Volt benne minden, amire egy férfinek szüksége lehet. Mikor meghalt szép lassan kifosztották a rokonok...Ha szólnak, hogy szükségük van valamire, odaadtam volna bármit...de nem kértek semmit, csak időnként visszaköszönt egy-egy darab, ha náluk voltam.  Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, csak belesajdult a szívem, hogy az ember már a rokonaiban sem bízhat meg maradéktalanul...

Egy idő után nem is volt már itt szinte semmi használható. A fiammal úgy döntöttünk, hogy ki kellene selejtezni, legalább a mi dolgainknak lenne hely.

Úgy is tettünk.  Szegény mama a haját tépte /akkor még volt neki / és amit lehetett megmentett. Elhordta a disznó ólba, meg a szenesbe. Ott azóta is rakáson van minden...be se lehet lépni... Egy darabig rend is volt a garázsban. De, mióta megvan a drága férjecském, sokszor kellene neki ez, vagy az. Én meg csak annyit mondok, hogy persze, van a garázsban...Ő meg aztán megkeresi, megtalálja, közben kipakol egy sereg holmit, amit aztán ott hagy, ahol éri...

Én most megint rendet tettem. Szekrénybe, fiókba, polcra pakoltam mindent...ember legyen a talpán, aki ott megtalál valamit...Még a padlóját is felmostam...

Ekkor jött a szomszéd asszony és megkérdezte, hogy mi a szándékom a falra felakasztott 3 biciklivel? Nem akarok-e eladni belőle legalább egyet? Neki kellene...

Van egy váltós bicikli, az a fiamé, azt nem adom, hátha eszébe jut, hogy horgászni nem csak autóval lehet menni.

Aztán van ott két csepel női kerékpár. Az egyik az anyukámé volt, a másik az enyém. Nem sokat használtuk új korában sem, a festék is tökéletes rajta... és évek óta ott lóg a falon, hogy ne foglalja a helyet. Modom, hogy nem jó már az, biztos javítani kellene... Mire ő azt mondja, majd megcsinálja Karcsi /a férje /, mondjam meg, hogy mennyiért adom...Hát, ha Karcsi meg tudja csinálni, akkor csinálja meg mind a kettőt, és a kék az enyém, az óarany a tiéd. Azonnal el is vitték mind a kettőt. Kb. 10 perc múlva hozta vissza a szomszéd az enyémet. Felfújta, megolajozta és azt mondta: Kész, mehetsz vele.

Másnapra az első kerék leengedett. Persze. Azt még én is tudom, hogy a gumi álltó helyében is tönkre megy. Új gumi kell bele. De, ha azt mondja, hogy vegyek bele új gumit,mert neki nem ér annyit egy csepel bicikli, hogy ő költsön az enyémre is, akkor megveszem, ő meg kicseréli...mert igazából így pont annyira használhatatlan, mint amikor a falon lógott...

Egy éve, a hatvanadik születésnapomon volt az esküvőm. Előre kikötöttük, hogy ajándékot senkitől nem kérünk, nekünk már mindenünk megvan, ami szükséges, csak örüljenek együtt velünk. A barátnőmtől ennek ellenére kaptunk két pezsgős poharat. Nem az esküvőre, mert az tilos, hanem a születés napomra. Úgy adta át, hogy minden évben ezen a napon bontsunk pezsgőt, és ezzel a pohárral koccintsunk.

Az egyik pohár még a nagy nap előtt eltört... A szomszédomban lakik egy fiatal ember, a fiammal gyerekként sokat játszottak együtt. Ez a fiú poharakat gravíroz. Nagyon ügyes keze van, szép munkákat készít. Egyszer én is csináltattam vele egy poharat, amibe fényképet csiszolt bele.  Ez a pezsgős pohár valami egyedi darab volt, a barátnőm rajta is "felejtette" az árát. Ezüst színű fémből volt a foglalata. Egy színes páva volt szép cirádákkal és színes kövekkel kirakva. Ebbe a formába volt egy hosszú, vékony pohár.  Volt olyan alakú, azonos méretű poharam itthon. Arra gondoltam, hogy Tamás le tudja vágni a pohár talpát, magát a poharat meg beleragasztja a páva formájú talpba...a barátnőm így észre sem veszi a cserét.  Azt mondta, hogy semmi gond, meg tudja csinálni. Oda is adtam neki mind a két poharat, azt is, ami nem volt eltörve, hogy egyforma legyen. Ennek több, mint egy éve...Azóta, ha találkozunk, vagy ha meglátom bejelentkezve a facén, mindig megkérdezem, hogy mi van már a pohárral...már azt is mondtam, hogy nem baj, ha nincs kész, adja vissza, mert ez nekem egy emlék...de mindig azt mondja, hogy holnap megcsinálom és átviszem...

Elajándékozta? Elhagyta? Eltörte? Eladta? Vagy miért nem akarja vissza adni?

Sok-sok ilyen példám van arra, hogy én egy született balek vagyok...

Hozzászólások (6)

Kezesség

Hú, de kellemetlenül érzem magam...Mondhatnám azt is, hogy szar helyzet, de még ezzel sem tudnám kifejezni azt, amit most érzek !

Sok volt gyerekemmel vagyok kapcsolatban a facén.  Mikor megtaláltak, sokat beszélgettünk, míg meg nem tudtam, hogy kivel- mi van. Azóta csak egy-egy képreagálásra van igényünk, hiszen naponta látom őket. Esküvő, gyerekek, nyaralás és a kép alá írt gratuláció. Egy ideje ennyi a kapcsolatom velük...és, ha igazán őszinte akarok lenni, nem is vágyódom többre.

Sokszor a saját gyerekemmel is csak ennyi...felnőttek, dolgoznak, élik az életüket...meg én is...

Ma valami más történt, ami teljesen felkavart...

Az egyik lelences gyerekem kitett egy képet, ahol a kisfia éppen fagyit nyal. Én meg a kép alá írtam, hogy: " Robikám, ezt a gyereket le se tagadhatnád. Pont olyan, mint te voltál kicsi korodban. :) "

A következő pillnatban az apa is, meg az anya is lájkolja a hozzászólásomat. Mielőtt kilépnék, látom, hogy üzenetem érkezett. A Robi nevű ifjú apa kívánt nekem szép estét és írta, hogy kérdezhet-e valamit. Mondtam, hogy természetesen, ha tudok válaszolok is. Erre az én Robikám el kezdi ecsetelni, hogy szocpolra tudnának venni egy házat de neki kevés a fizetése és szükségük lenne egy kezesre. Nem lennék-e a kezese?

Úgy megdöbbentem, hogy alig tudtam írni... Mondtam, hogy ebben a bizonytalan világban ép eszű ember nem megy el kezesnek, de még csak kölcsönt sem vesz fel. Egyik pillanatról a másikra bárki munkanélküli lehet. Hiába ígéred meg, hogy rendesen fogod törleszteni a részleteket, ha nincs munkád, nincs miből fizetni. És akkor a kezestől ugyanúgy letiltják a tartozásodat, mint tőled. Sajnálom, de nem tudok segíteni...és más sem fog, mert most olyan bizonytalan mindenkinek a munkahelye...

És most legszívesebben a tükör elé állnék, hogy leköpjem magam...

Másrészt meg tudom, hogy ezt kellett tennem... Nekem vannak saját gyerekeim, akiknek közel sem adtam annyit, amennyit szerettem volna...miért adnám húsz év után annak a gyereknek, akinek gyerekkorában néhány évig a nevelője voltam...Ha nem elég a fizetése arra, hogy kölcsönt kapjon, akkor arra sem elég, hogy a kölcsönt törlessze...és a lakásvásárlási hitel hosszú távú! Izguljak 20 éven keresztül, hogy mikor kell majd nekem fizetni helyette? Lehet, már nem is élek addig. Hagyjam talán örökül a gyerekeimre?

No nem! Ezek ész érvek...és tudom, hogy igazam van! Mégis nagyon szarul érzem magam...

Hozzászólások (8)

A hős is csak ember

JELENTKEZETT PETŐFI EGYIK ÜKUNOKÁJA

2015-07-06 08:30 | G. J.

Maja és Szláva! – így hívják Petőfi Sándor ükunokáit – közölte a szenzációs hírt a Borssal Nehéz Mihályné. Műfordító férjével egyikük fel is vette a kapcsolatot, és fényképeket is küldött.

 

Mint ismeretes: a barguzini elmélet hívei úgy gondolják: Petőfi Sándor nem a segesvári csatában halt meg, hanem Szibériába hurcolták politikai fogolyként.

Egy Barguzin nevű városkában Anna Ivanovna Kuznyecovánál, a postamester lányánál szállásolták el. Annuska és a költő között szerelem szövődött, gyermekük is született. Azt már kevesebben tudják, hogy Nehéz Mihálynak – aki részt vett az 1989-es barguzini expedícióban – sikerült Petôfi leszármazottaival felvennie a kapcsolatot.

 

Az újságíró, műfordító a szibériai kutatásaiból hazatérve maga is meglepődött, amikor megcsörrent a telefonja, és az egyik Petrovics ükunoka, Szvetlána Kuznyecova hívta.

– A férjem 1991-ben Csitában találkozott egy Szekirev nevű egyetemi professzorral, aki elmesélte neki, hogy ők magyarok, de ezt titkolniuk kell. Ő mesélt neki először Petőfi ma élő orosz leszármazottairól is, akik időnként visszajárnak Barguzinba rokonlátogatóba és a temetőbe – idézte fel a Borsnak Nehézné Szilvássy Irén, aki féltve őrzi férje hagyatékát.

Nehéz Mihály, mielőtt hazaérkezett Szibériából, a Bajkál című folyóiratnál meghagyta elérhetőségeit. A Petőfi-legendát firtató cikk után jelentkeztek a Kuznyecovok, így jutottak el a magyar kutatóhoz is. Szvetlána levélben írta le származását, és fényképeket is küldött családjáról. Petőfi feltételezett orosz leszármazottainak eredeti fotográfiáit is mellékelte.

– Amikor a hölgy telefonon jelentkezett, teljesen elérzékenyült, hogy végre megismerheti a gyökereit, hiszen semmit sem tudtak az őseikről. Tőle tudjuk, hogy Petőfi fia 1852-ben jött világra, törvényen kívüliként nem kaphatta meg az apa családi nevét, ezért Annuska pap nagybátyja Dimitrij Kuznyecov néven anyakönyvezte – tette hozzá az asszony.

A családfa szerint Dimitrij fiát, vagyis Petőfi unokáját Nikolajnak hívták. A dédunokáját pedig Ivánnak. Ő erdőmérnök volt, és ugyanabban a házban élt, ahol magyar fogoly nagyapja. Két lányt és egy fiút nemzett. A legidősebb Maja, akinek bal felső szemfoga agyarszerűen nőtt, mint ismeretes, Petőfinek is kiállt ugyanez a foga. A középső Szvetlána, a legfiatalabb fiú pedig Szláva.

 

 

– A levéltári adatokból már kiderült, hogy létező famíliáról beszélünk, az anyai ágon kapott Kuznyecov név szabad polgárokká tette őket – mondta Irénke.

 

Kapcsolódó anyagok:

http://borsonline.hu/

Ezt azért még csak idebiggyesztem a végére.

Hozzászólások (9)