free hit counters

Mindenki szolgája

Mindennapos téma nálunk a pedagógus sztrájk. Három bigott pedagógus három vélemény.

Én vagyok a legöregebb, meg nyilván a saját véleményemet ismerem legjobban, ezért kezdem magammal.

Véleményem szerint a pedagógus mindig szolga volt.

Szolgálta az adott állami apparátust, hiszen onnan kapta a fizetését. És a padagógus olyan volt, mint a jó kutya, amelyik sosem harapja meg azt a kezet, ahonnan enni kap...Úgy tanultuk, hogy a pedagógus legfőbb feladata a szocialista embereszmény kialakítása. Akkor éppen szocializmus volt...Akik valami oknál fogva nem értettek ezzel egyet, azok vagy megtanultak alkalmazkadkodni, vagy othhagyták a pályát. Az is előfordult, hogy nem akarták otthagyni, de "szakmailag", nem politikailag, kizárólag szakmailag olyan hibákat "találtak" a munkájukban, hogy kénytelenek voltak maguktól elmenni...Ma is úgy van, hogy egy pedagógus munkájában ugyanazt a dolgot lehet az egekig magasztalni és a sárba döngölni, attól függően, hogy mi a cél. Ezt megtanultuk még főiskolás korunkban a bamutató tanításokon, mikor értékeltük egymás munkáját...Lehet egyet érteni velem, de lehet tiltakozni is. A tényen nem változtat...

Másodsorban szolgálta a gyereket. Hiszen arra esküdött fel, hogy mindent a gyerek érdekében tesz, mindenkiből kihozza a maximumot. A tehetségeseknek szakköröket tartotottak, a gyengébbeknek korrepetálásokat. Ezekért lehetett kapni havi 1-2 órát pluszban. De 1-2 óra semmire sem elég. Különösen, ha valamilyen tárgyból versenyre készültek. Az én időmben soha, egyetlen pedagógusnak sem jutott volna eszébe, hogy ha nem fizetnek több túlórát, akkor készületlenül visszük el a gyereket a megmérettetésre...A havi 1-2 óra helyett, csináltunk napi 1-2 órát pluszban, fizettség nélkül.

A szocializmus előtti korszakokban szolgálta nem csak az államhatalmat, hanem a "gazdagokat "is...A pedagógus mindig "szegény" ember volt...Okos, művelt, de szegény...A falusi pedagógus földet kapott, hogy kevéske fizetését ki tudja egészíteni. Úgy művelte a földecskéjét, mint a többi falusi ember...ugyan azt ette, mint a többi falusi ember...legfeljebb az ő családja fehér abrosznál, késsel-villával fogyasztotta el a vacsoráját, a tanítványaik meg ugyanazt viaszos vászonnál lábasból kanalazva...

És szolgálta a szülőt is. A szülők végtelenül tisztelték a pedagógusokat, de bizony voltak olyan esetek, amikor "családi okok miatt" a gyerek nem tanulhatott...A pedagógus, bár fájt a szíve a tehetséges gyerekért, de tiszteletben tartotta a szülő akaratát. A szülő és a pedagógus sosem volt haragban, sosem vertek meg egy nevelőt sem és sosem tanította a gyereket arra, hogy ne hallgass apádra...

Ilyen szolgalelkű volt egy pedagógus...

Most pedig? Most, ha nem fizetnek, nem csinálom...Sokszor mondtam a dolgozós időszakomban, hogy milyen jó, hogy egyedül vagyok, mert ezt egy normális férj nem engedné meg...Elhordtam otthonról a gyerekeim játékait, könyveit, ruháit...zsebből fizettem ki azokat a dolgokat, amire a fenntartó nem tudott, vagy nem akart pénzt adni...Tudom, hogy nem jól volt ez így, de ha "haladni" akrtunk, akkor nem volt más lehetőség...

A fiam ugyanígy dolgozik. Mondom is neki sokszor, hogy ne csináld, mert neked is szükséged van a pénzre. Olyankor pajkosan rámkacsint és azt mondja, hogy ismertem ám valakit, aki még a gyereke ünneplő ruháját is odaajándékozta...Pedig nem jól van ez így!

A lányom nem kicsi gyerekekkel foglalkozik, ő egyetemen tanít. Ő már másként látja a világot. Ő már azt látja, hogy az egyetemi tanárok sokkal okosabbak, sokkal műveltebbek, mint pl a politikusok...mégis csak morzsákat kapnak a vezetők asztaláról...Ő már úgy gondolja, hogy nem kell/lene a pedagógusnak szolgálni, mert ha a padagógus rosszul dolgozik nem lesznek jó szakemberek, nem lesznek jó orvosok, nem lesznek még politikusok sem...Mert azokból a gyerekekből lesz a jövő embere, akit a pedagógus megtanít...Tehát a pedagógus egy nagyon fontos ember, akit meg kell/lene becsülni anyagilag is, hogy ne legyen rászorulva másféle pénzkeresetre...Mindenki kapja meg a fizetését azért, amit tud. A pedagógus ne menjen se kapálni, se biztosítást kötni, mert ő azt tudja, hogy kell a gyereket megtanítani...

Vagyis, igazuk van azoknak a pedagógusoknak, akik ki akarják kényszeríteni azt, ami a munkájukért megillet.

Csak ahogyan az elején leírtam az igazi pedagógus szolgalelkű...a szolgálataikért fogadja el őket az állam, a gyerek, a szülők és a közvélemény is...Pedig a XXI. században az embernek már kell, hogy legyen annyi önbecsülése, hogy ne szolgálni akarjon...Dolgozni akar és a tisztességes munkáért tisztességes fizetést. Olyan nagy kívánság ez?!

Hozzászólások (9)

Disznóvágás

Amikor gyerek voltam mindig volt disznónk. Több is. Vettek malacokat és aztán az anyukám nevelgette, kényeztette, etette, vakargatta őket. Amikor eljött az ideje levágtuk szép sorjában. Többnyire eladtuk a húst, hurkát, szalonnát, tepertőt. Persze maradt magunknak is, de akkor még nem volt mélyhűtő, így nem nagyon lehetett tárolni.

Volt földünk is, ahová munka után jártak a szülők ültetni, kapálni. Majdhogynem megtermett amit megettek az állatok.

Akkoriban nagyon szerettem ezeket a disznóöléseket. Ilyenkor összejött a nagy család apraja-nagyja és ha elfáradtunk is, nagyon kellemes volt. A három sógor / az anyukáméknál három lány testvér volt / három pártot képviselt. De sosem volt ebből vita. Pedig az egyik őskommunista párttitkár volt, a másik ötvenhatos  ellenség és harmadik a legfiatalabb hol ide, hol oda húzott. Ő akkor még leginkábba fiatal felesége szoknyája mellett szeretett téblábolni.

Ha csak magunknak vágtunk, akkor a család dolgozta fel, ha kimértük, mindig volt hentes aki értett hozzá.

Nem csak a disznóöléseket szerettem, szerettem az egész disznót. Minden porcikáját.  Mire megpörzsölték, addigra megsült a vér. Az volt a reggeli házi savanyú uborkával. Csak úgy állva, de mindenki evett belőle. Aztán ropogtattuk a frissen pörzsölt fülét...A katlanost még forrón, szintén csak kapkodva, de mindenki megkóstolta. A főtt májat, vesét, fejhúst csak úgy csipegettük. Közben a friss csontból odatették a levest, meg ahogy szabdalták a húst, úgy rakosgatták az óriási lábasba a fokhagymás húshoz valókat. Ahogy készült a hurkának való, már a főtt rizst megkóstoltuk, mikor ráöntötték a dínsztelt hagymát. Amikor belekavarták a főtt dolgokat a még töltetlen hurkát ettük két pofára.  Hurkát, kolbászt már tették is tepsibe, hogy mire a leves meg a hús elkészül, az is megsüljön. Hozzá mindig volt sütőben pirított, karikára vágott krumpli. De ehhez már leültünk egy óriási asztalhoz, amikor vége lett a dolognak. Evés után egy ember sütötte a zsírt, a többiek takarítottak.  Ilyen volt nálunk egy disznóölés.

Ez most azért jutott eszembe, mert a zuram vett egy mangalicát. Eredetileg húsvét előtt akartuk levágni, de egyik gyereknek sem volt jó az időpont. Ezért eltettük április valahanyadikára. Aztán aki jön, az itt lesz, aki nem, az kimarad a családi banzájnból. Nem tudom milyen lesz, majd egy tanyán vágjuk le, ahonnan vettük a disznót. Remélem a háziaknak ez mindennapos dolog és fognak tudni irányítani...

Azt hiszem, hogy már nem szeretem a disznóölést. Akkor még gyerek voltam és nem jutott belőle csak az élvezet. Most meg én vagyok az öreg, akinek mindenhez illenék érteni. de nem biztos, hogy tudom mit is kell majd tennem. Majd kiderül...

És a húst sem szeretem már...A multkor hozott a zuram ilyen frissen sült vért, hát bizony enyhe undorral ettem belőle...pedig olyan íze volt, mint régen. A saját belébe töltött hurkát meg se kóstoltam...

Nem olyan régen meg én vettem a hentestől egy disznó fejet, hogy csinálok belőle sajtot. Ifiasszony koromban csináltam olyat és nagyon szerettük. Gondoltam, kedveskedek vele a zembernek. Kiraktam az asztalra, hogy egy kicsit megtisztogassam, hátha a hentes nem végzett alapos munkát. Képzeljétek el, benne volt a szeme !  Szembenézett velem egy disznófej...Amikor az apukám pörzsölte a disznót, annak mindig csukva volt a szeme...szépen megpirult, soha eszembe se jutott, hogy jaj, szegény, most megesszük... Az volt a természetes. De most, hogy így rám nézett, elment a kedvem tőle... Pedig gyerekként nagyon szerettem az orrát, meg a szája szélét, most meg alig mertem felvágni, mikor megfőtt. Elkészítettem, beleraktam nylon zsákba és kitettem a teraszra, had dermedjen. Mindenkinek nagyon ízlett, csak én nem ettem belőle. Felszeleteltem, becsomagoltam darabonként és lefagyasztottam, így kapott belőle mindenki. Ami itthon maradt, azt meg apránként odaadtam a kutyának...és azóta ha húst eszek, eszembe a jut a disznó tekintete és már rakom is ki a tányéromból...aminek a Fifi végtelenül örül.

Ezek után elképzelni sem tudom, hogy milyen hatással lesz rám majd a mangalica...majd meglátjuk.

Hozzászólások (10)

Megvagyok

Valahogy el kéne már indítanom a beszámoló sorozatomat, de valójában még semmi sem változott. Csak én...

Az összes környékbeli otthont végig vizitáltam. Volt ahol személyesen, volt ahol csak telefonon...És igazat adok a testvéremnek. Ezekben az otthonokban nem azért dolgoznak az emberek, mert azt tartják élethivatásuknak, hogy a beteg, öreg, tehetetlen emberek hátralévő életét megédesítsék. Azért dolgoznak ott, mert nincs más lehetőségük. Fáradtak, ingerültek, életúntak és szakképzetlenek...Siralmas látvány...

Az egyikben az igazgató, mikor azt kérdeztem, hogy fogadnak-e demens betegeket, megkérdezte, hogy mik a demncia tünetei a betegnél. Mondtam, hogy ezt talán magának jobban kellene tudnia, mint nekem...

Egy másikban egy kedves ismerősöm nagymamája volt, tőle érdeklődtem, hogy milyen a hely. Mire ő azt mondta, hogy ha mi a gyerekekkel úgy bánnánk az óvodában, mint ott az öregekkel, akkor minket börtönbe zárnának...

Egy másikban, olyan meredek lépcsőn kellett feljutni a szobákhoz, hogy ha ott az anyukám megindul, már gipszágyban is van...

Egy másiknál semmi udvar nem volt, a kapu nyitva és kijárat a forgalmas utcára...

Ja, és amit még nem mondtam, hogy ezek többnyire alapítványi intézmények, ahol 1-2 millió a belépés, és ezen felül van a térítési díj. És ezen felül még egy csomó mindent külön kell finanszírozni.

Ami jónak tűnik, ott nem fogadnak demenseket...

Az "olcsó", szociális helyre 1-2 év a várakozási idő....és gondolom, hogy a hozzáértés, meg a törődés ott sem lehet másképp, mint a többi helyen...

Marad a speciális otthon. Volt a tesóm Sződligeten, a Kék Duna otthonban. Ő el van ragadtatva, de az igazgatóval még nem sikerült beszélnie...Én meg hitetlen vagyok, mint Tamás, csak akkor hiszem, ha látom...

Valójában meg azt szeretném, ha nem jönne össze és maradna minden a régiben. Csak ezt már nem merem mondani...A családom is csinálna egy hátast, meg a tesóm is joggal hihetné, hogy engem kellene kezelni, nem a mamát...Szóval hallgatok és várom a csodát.

Hozzászólások (11)