free hit counters

Elmúlik...

Egyszer elmúlik minden. Elmúlik az öröm de elmúlik a fájdalom is...csak ki kell várni a végét és ez a legnehezebb...a várakozás.

Tegnap meglátogattam az anyukámat az otthonban.  Nyugodt, kiegyensúlyozott, mosolygós. Nem keresi az utat hazafelé, jól érzi magát...

Én meg egy emeletes szamár vagyok , akit mutogatni kéne az állatkertben...mert, természetesen, már akkor sírtam, mikor befelé mentem. Ő természetesen nem tudta, hogy miért sírok és elborította az ő szemét is a könny. Mondtam, hogy nem sírunk jó? Erre ő abbahagyta, mosolygott és a kezemet simogatta. Én meg ettől még jobban bőgtem....alig tudtam abbahagyni.

Aztán beszélgettünk. A hallban éppen foglalkozást tartottak és mikor meghallotta, elkezdte sorolni a hónapok neveit. Olyan aranyos volt, mint egy kis óvodás...

Önállóan eszik, csak a bögrét nem tudja egyedül használni...szép, tiszta ruha volt rajta, az ágya beágyazva...mindenkihez odamegy, illedelmesen köszön, valójában senkit sem zavar, úgy tűnik, mindenki szereti. És ez a fontos...nincs egyedül sosem, beszélget, mosolyog...boldog.

Nekem nagyon hiányzik...nagyon összevoltunk nőve... valójában nem is tudtam, hogy ennyire kötödöm hozzá...egyszerre, megszűnt a feladatom...Sőt, bánt, hogy nem gondoltam erre hamarabb, mert én nem tudtam ilyen jól ellátni...magányos volt mellettem, azért akart mindig hazamenni...

Az otthon egy nagyon szép, új épület. Mikor kitaláltuk az otthont, sok ilyen intézményben megfordultam és amikor beléptem, mindenhol megcsapott egy jellegzetes, áporodott, pisivel keveredett öreg szag...No, itt ilyen nincs! Pedig itt is vannak pelenkások, van olyan aki ágyban fekszik egész nap...és voltam a gondozottaknak fenntartott wc-ben és ott is makulátlan tisztaság volt.

És a gondozók végtelenül kedvesek. A portás is mikor beléptem, nem egyszerűen udvarias, hanem kedves volt...A Jóisten áldja meg ezeket az embereket a kedves, odaadó munkájukért...

Mikor beköltöztünk, a bátyám hozott egy szatyor cuccot amit odaadott, egy nővérkének, hogy pakolja már ki. Kávé, csokoládé, meg nem tudom, hogy mi volt benne...egy kis ajándék. Megköszönték, eltették. Mikor oktattam, én is kaptam ilyen ajándékokat, de csak a bajom volt vele, mert nem győztem körbeudvarolni a boltost, hogy a konyakot váltsa már át nekem cukorra, lisztre, szalámira, húsra...akkor megfogadtam, hogy én bizony senkinek nem viszek ilyen haszontalan cuccot, ha olyan helyzetben leszek. Adok pénzt, mert abból mindenki azt vehet, amire szüksége van.

Ezért én nem szatyrot, hanem borítékokat vittem magammal. Egészen pontosan vittem 8 db ötezrest, gondoltam, adok mindenkinek, akihez az anyukámnak köze van. Szóval, felkészültem, hogy borítékot fogok osztogatni...De nem lehetett! Nem fogaták el ! Ilyet, még nem tapasztaltam sehol...és ez bizony még jobban megemeli őket a szememben. Ha legközelebb megyek, majd viszek nekik én is valami ajándékot...

Hozzászólások (8)

Új fejezet

Ma lezárult életem egy szakasza. Új fejezetet nyitok...még egy sor sincs benne, üres a lap, de remélem, hamarosan kiszínesedik.

Egy hete folyamatosan bőgök, cigarettázok, és ostorozom a lelkem...egy lelketlen rohadt dög vagyok, aki a saját érdekeit nézi és képes az anyját öregek otthonába tenni... Aki egy kicsit is ismer engem, az pontosan tudja, hogy min mentem át.

Vásároltam, ruhába jelet írtam, amibe nem lehetett, belehímeztem, pakoltam készítettem az anyukámat és közben a kínok kínját éltem át. A szomszédaim látványosan megvetettek, inkább úgy tettek, mintha nem is látnának engem, csakhogy ne kelljen fogadniuk a köszönésemet...mert, miféle ember az, aki megteszi szegény anyjával...

November 18-tól vívódok, hogy meg tudjam tenni...

Ma reggel a bátyámmal közösen bepakoltuk a csomagokat, beültettük az anyukámat a kocsiba, bekapcsoltuk a biztonsági övet rá és elindultunk.

Nagyon sokszor utaztam az anyukámmal, vittem magammal, mint más a gyerekét, vagy a kutyáját, mert nem hagyhattam itthon egyedül. Olyankor mindig azt mondtam neki, hogy : Megyünk világgá! Ettől mindig elmosolyodott... Ma reggel is ilyen mosolyogva szállt be az autóba, így intigetett a szopmszédoknak, akik könnyes szemmel álltak a kapuban...Én meg a könnyeimet nyeltem és nagyon dühös voltam rájuk. Mert az én anyukám nem halt meg, hogy siratniuk kellene...nem is beteg, nincsenek fájdalmai, nem kórházba viszem...

Az út egy kicsit hosszú volt, a bátyám gyorsan és darabosan vezet, a végefelé már türelmetlen volt, gondolom egy kicsit rosszul érezte magát, de hál'Istennek minden gond nélkül megérkeztünk.

A gondozók kedvesen, szerettel fogadták, mintha ismerősök lennének. A szobában rajta kívül még három néni van. Mondjuk az egyik "néni", még csak 44 éves, de nem látszott fiatalabbnak, mint a szomszédja, aki 83 éves...Mind a három kerekesszékes...Beszélgetésbe elegyedtem velük és egyik sem volt depressziós...vidáman csacsogtak az anyukám meg mosolygott rajtuk.

Itthon készítettem leltárt a holmikról, aminek a gondozók nagyon örültek. Így csak ellenőrizni kellett, hogy megvan-e minden. Ők pakoltak a a szekrénybe én kicseréltem sajátra az ágyneműt. A gond akkor kezdődött, mikor mondtam a mamának, hogy lám, ez lesz az ágya. Ő meg kijelentette, hogy ő bizony nem marad itt, menjünk haza. Én meg mondtam, hogy: Dehogy is nem! Nyaralni jöttünk és ha letelik a nyaralás, majd hazaviszem.

Ez nagyon tetszett az egyik néninek és már mondta is, hogy itt bizony mindenki nyaralni van. Még ő is. És majd meglátja az anyukám, hogy milyen jó lesz itt. Mert vigyáznak rájuk, ha megbetegszenek, itt van az orvos és nem kell dolgozniuk mégis kapnak finomakat enni. Ezen az anyukám megint jót derül. Aztán kis idő múlva megint rákezdte, hogy menjünk már haza. Erre a bátyám kiment a kocsihoz, hogy majd ott megvár. Én meg az ebédet akartam megvárni, hogy még egyszer én etethessem meg. De kihívtak az irodába a szerződést aláírni...Mikor visszamentem az egyik nénit etette a gondozőnő, a másik kettő az ágyán ülve ebédelt és az én anyukám egyedül ült az asztalnál és kanalazta a levest! Itthon évek óta én etetem, ott meg egyedül evett! Először azt hittem, rosszul látok...aztán még vissza kellett mennem és mire végeztem az anyukám nem volt a szobában. Csodálkozva néztem szét, mire a gondozó nő mutatta, hogy merre nézzek...Hát, az én anyukám ott ült a hallban egy rekamién egy csomó ember társaságában, mintha mindig ott lett volna...Kérdeztem a gondozó nőt, hogy most akkor úgy menjek el, hogy el se köszönjek tőle? Mire ő azt mondta, hogy dehogy nem, menjek csak oda nyugodtan...Én megpuszilgattam, könnyeimet nyeltem, miközben rábizakodtam, hogy vigyázzzon nagyon magára. Ő meg csak nézett rám, hogy ki ez a nő, miért ad neki puszit...

Mire hazaértünk, olyan voltam, mint a lufi, aminek meglazult a madzag a száján...vagyis üres, összetört, szomorú és éhes...

Most meg itt ülök a gép előtt és össze-vissza, rendszertelenül  írom az élményeimet...reggel felhívom majd az otthont, hogy megtudjam, aludt-e, nem volt-e gond vele...és a jövőhéten meglátogatom...

Hozzászólások (11)

Gondolatok anyák napja után

Évek óta gyűlölöm, gyűlölöm ezt az ünnepet, pedig anya vagyok és gyermek...

Amikor kisgyerek voltam, különösebb gondot nem fordítottunk az ünnepekre. De, akkoriban így volt ezzel mindenki. Az ünnepek olyanok voltak, mint minden nap, csak egy kicsit finomabbakat lehett enni és nem kellett dolgozni és ha olyan ünnep volt, akkor templomba is mentünk.  Megvolt a szokványos köszöntés, egy-egy puszi, esetleg ajándék és kész...Nem éreztem én ezt sivárnak, így élt mindenki a környezetemben...

Az anyáknapja is hasonóan zajlott. Az iskolai ünnepségen felköszöntöttük az anyukákat, ők meg otthon ünnepi ebédet készítetettek cserébe. Aztán az anyukám megfogta a kezünket és egy csokor orgonával, vagy tulipánnal, ami éppen volt a kertben elsétáltunk a nyagymamához és ott is elmondtuk az iskolában tanult verset. És csuszpájz, ennyi volt.

Amikor én lettem anya, korábban volt, mint ahogy szűltem, hiszen a férjem egy 7 éves fiút hozott a házasságba, akkor is így csináltuk.

Aztán megszülettek a gyerekim és egy kicsit megváltozott a hozzáállásom az anyák napjához. De mivel ez volt a tradíció, én is ezt folytattam. Csak a szívem repesett jobban, mint előtte...kimondhatatlanul büszke voltam az első elmondott versekre, énekekre. Aztán mentünk a mamához, akinek már nem azt a verset mondták a gyerekek, mint nekem, hanem direkt nagymamának valót. Volt egy kis ajándék is mindig, amit tőlük kaptam. Gondosan kitervelték megspórolták, dugdosták...így volt ez később is...így van ez ma is...

De nincsenek érzelemtől csöpögő idézetek a facén, meg nincsenek személyesen sem...nem is hiányzott sosem...

De mostanság megzakkant bennem valami, valami bibi van az értékrendemmel...

Mióta az anyukám olyan - amilyen, igazából gyűlölöm az anyák napját. Eleinte mániákusan visszaakartam zökkenteni ebbe a világba és óriási tragédiaként éltem meg, hogy nem lehet. Sok konfliktusom volt emiatt a gyerekeimmel, akik joggal vágták a fejemhez, hogy mi itt vagyunk, nekünk te vagy az anyánk...

Aztán, valahogy megkérgesedett a szívem...rossz anya vagyok, mert a gyerekeimet elhanyagoltam az anyámért és rossz gyerek vagyok, mert nem akarom köszöntgetni az anyámat. Sőt, határozottam rossz érzéssel tölt el az a sok anyáknapi köszöntés, amiket mostanság olvasni lehet.

Az idén a szokásosnál is rosszabb hangulatban voltam a közelgő ünnep miatt. A férjemet vártam, hiszen neki ma van a nevenapja, együtt kell, hogy töltsük. Az anyák napját, messzire elhessegettem a tudatomból. Tudtam, hogy a fiamnak fellépése lesz, ő nem jöhet, majd telefonál és majd bepótoljuk, ahogy az már lenni szokott. A lányom programját nem ismertem, de gondoltam, ő is így lesz vele. A bátyám, már évek óta nem jön, gondolom ő is így éli meg az anyáknapját, mint én. De, igazából az élet attól szép, hogy vannak benne nem várt dolgok.

Szombaton délután telefonál a lányom, hogy : "Itt vagyunk Egerben és holnap elmennénk ebédre, várjatok már meg. ja, és egy kis húslevest szeretnénk."

Én erre rohanok a bolta, mert férjuram nem húslevest kért és nem volt friss zöldségem...de, anyák napja lesz, valami különleges is kellene. Az ötletért nekem aztán nem kell a szomszédba mennem, nosza gyorsan egy pudingtortát.

Meg egy tepertős pogácsát. Nem hajtogatottat, hanem omlósat.

Egyszerre érkeztek a férjemmel, éppen megterítettem a teraszon. Volt húsleves cérnametélttel, meg rántott csirkecomb, meg fasírt, meg hurka-kolbász és hozzá rizibizi, meg krumpli püré, uborka saláta. Kinek - kinek ízlése szerint. És kaptam ajándékot is, házi szappant, amit a lányom barátnője készít és nagyon szeretem, éppen elfogyóban volt. Meg természetesen orgonát, meg a zuramtól egy cserép csüngő begóniát.

Még nem nagyon csüng, de majd megnő!

Ebéd után nagyon kellemesen beszélgettünk a teraszon és egyszercsak felsétált az anyukám és leült közénk. Nosza, megkínáltam az anyáknapi tortával, ami természetesen nagyon ízlett neki. Miközben etettem, megjegyezte, hogy jön már nem sokára haza Marika is...

Nekem könnybelábadt a szemem, a lányom meg azt mondta: "Tudom, hogy mit érzel, de láthatod, hogy neki már mindegy, hogy ki adja neki a mindennapi sütijét...Ne legyen lelkiismeret furdalásod, ott is oda fogják adni neki..."

Hozzászólások (2)