free hit counters

A halál szele mindenkit megérint...

Temetésen voltam...

Az anyukám unokatestvére, 85 éves korában eltávozott a földről. Azt mondhatjuk rá, hogy szép kort élt meg itt volt az ideje...

A temetésen nem is az számít, hogy mennyi éves volt, aki elment...hanem az, hogy hogyan ment el és amíg el nem költözött milyen volt az élete...közvetlenül a temetés után mindenki csak arra gondol, arról beszél, azzal csitítja el a fájdalmat, hogy emlékezik arra, ami szép és jó volt az elhúnyt életében. Ezért találták ki a halotti tort...Sosem értettem, hogy minek kell temetés után összeülni és enni-inni. Most jöttem rá...olyan jó, hogy azok akik szerették, mindannyian tudnak valami kedves, szép emlékkel előrukkolni...ilyenkor senki sem emlékszik egyetlen kellemetlen dologra sem a halottal kapcsolatban...és ez így van jól.

Amikor egy pici gyermek megszületik, mindenki nagyon boldog körülötte. Úgy tekintjük, hogy áldásnak jött erre a világra. Ő a legszebb, a legokosabb, legaranyosabb, a legkedvesebb, a legtehetségesebb, a legjobb, a legszerethetőbb, a leg, a leg a leg...mindenben a leg!

Aztán mikor felnő, időnként rájövünk, hogy vannak dolgok, amiben nem a leg, de az nem számít. Ő mindig is a legek lege marad a szüleinek...ahogy az idő telik, egyre több olyan emberrel kerül kapcsolatba, akik szemében megközelítően sem ő a leg, de az ember ezzel többnyire nem foglalkozik.

Amikor eljut arra az időre, mikor el kell távoznia ebből a világból, már szinte senki sincs, aki úgy nézne rá, hogy hajdan ő volt a legek lege...Betegségekkel, fájdalmakkal megterhelve, egyedül viaskodik az életéért...

Ahogyan egy szülés sokféle, olyan sokféle az elmúlás is...Azt tudjuk, hogy mennyit szenved az anya, míg világra hozza gyermekét, de azt nem tudjuk, hogy mennyit szenved a baba, míg a magzatból gyermek lesz...Amint megszületik, örömujjongásban tör ki mindenki, hogy megszületett a csoda, itt van egy kis ember, aki előtt ott van az egész élet...az anya sem érzi tovább a fájdalmat, csak a csodát látja...persze, még mindig nem tudjuk, hogy mit érez az a pirinyó új élet. Nem tudjuk, mert ez egy misztérium, ő nem tudja elmondani és mire elmondhatná, már nem emlékszik semmire...

A halál pedig visszafelé működik...van aki csendben elalszik és nem tudjuk, hogy szenvedett-e. De sajnos ez a ritka kivétel. Ahogyan a születés kínnal és fájdalommal jár, olyan kínnal és fájdalommal jár a halál is...legalábbis ez a kedves rokonom nagyon sokat szenvedett...viaskodott a kaszással, nem akart elmenni...pedig nem volt a testében egyetlen terület sem, ami ne fájt volna neki...85 évesen, egy kórházi ágyon nemigazán törődnek vele...lehetőség szerint csillapítják a fájdalmat, de megszüntetni nem tudják...különösen, ha a beteg minden porcikájával tiltakozik az elmúlás ellen. A szenvedés halála után is látszik rajta...

Elgondolkodtam, hogy a gyereken, ha nehezn jön a világra, műtéttel segítenek, hogy ne szenvedjen, ne kínlódjon, ne sérüljön. Akkor az élet másik végén miért nem lehet? És amikor ideáig eljutottam a gondolataimmal, rádöbbentem, hogy lehet, de az már az eutanázia, ami ellen mindig is ágálltam...A legfőbb érvem az volt ellene, hogy aki elmenőben van, nem biztos, hogy siettetni akarja a véget...de valójában nem tudjuk, hogy akarja-e, mert akkor ő már nincs kapcsolatban az őt szeretőkkel...egyedül van a lelkével, egyedül van Istennel, egyedül van a szellemi tusában és nem tudjuk, hogy mi zajlik ott...senki sem tudja...Vannak feltételezések, vannak hitek, vannak tanok, de tudni csak akkor fogjuk bizonyosan, ha mi vívjuk a csatánkat...de arról már nem tudunk értesíteni senkit sem...ez örök talány marad minden embernek.

Ma voltam az anyukámnál és az egyik szobatársa szemmel láthatóan elkezdte ezt a küzdelmet...már nem tud enni, nem tudja lenyelni, amit a szájába tesznek...injekciós fecskendővel spriccelik a teát a szájába, de többnyire csak kifolyik belőle...a kezét időnként felemeli, mint aki valamit keres és fájdalmasan nyöszörög...Ugyan meddig fog így szenvedni? És vajon jó lenne neki, ha nem akarnák minden áron táplálni? Ha elfeledkeznének róla, hogy hamarabb elmúljon a szenvedése?

Én nem tudom, hogy mi a jó és nem tudom, hogy mi lenne a helyes. De azt tudom, hogy ez az állapot rettenetes annak is aki átéli, annak is aki segíti és annak is, aki végig nézi...

Valahogy nem jól rendelte ezt el az Isten...és biztosan így van ez a születéssel is, csak ott az öröm eltöröl minden fájdalmat.

Hozzászólások (4)

Nagy az Isten állatkertje

Nagyon meleg volt mostanság. Mivel légkondink még nincs, vettünk egy ventillátort ami alaposan megkavarja a levegőt. Igaz, hideget nem fúj, de legalább van egy kis légmozgás. Most még éjsazaka sem hűlt le a levegő, csak szenvedtünk...férjuramnak be is dagadt mind a két lába. Olyan pufi lett a lábfeje, mint amit felpumpáltak.

Ezt a hőséget is elég elviselni, de ehhez hozzájárul időnkét valami elviselhetetelen bűz...dögszag...hullaszag...olyankor gyorsan be kell zárni minden ablakot, mert ilyen szagot még életemben nem éreztem...

Megtudtuk a nagy titkot... Az ötödik emeleten lakik egy dr. Ny....Mária nevezetű hölgy és tőle jön ez az irgalmatlan, elviselhetetlen bűz.  Állítólag már volt a Tv-ben is, rádióban is műsor róla, csak mi még nem tudtuk. Szóval, ez a hölgy, kb olyan idős, mint a zuram és végtelenül okos, művelt, iskolázott, közgazdász doktor végzettségű elmebeteg egyén. Vörös diplomával végzett, valami banknak a vezetőjeként ment nyugdíjba. Tehát, nem egy egyszerű, fogyatékos ember! Nem. Ez a nő, külsőleg egy jól karbantartott hatvanas. Hófehér haja van, kicsit molett és elegánsan öltözködik. Ha utcán látom, nem hiszem el, hogy ő az, akitől egy egész ház szenved. Hál'Istennek, csak ritkán nyitja ki az ablakot....akkor is csak résnyire.

Ennek a hölgynek az akciós vásárlás szenvedélye. Bejárja a környék össze boltját és a közeli lejáratú termékeket megvásárolja. Húst, szalámit, zölséget, tejterméket...mindent, amit olcsón meg lehet venni. Hazaviszi és otthon egymásra halmozza. Az egész lakás tele van ilyen cucokkal. Mind a három szobája, mert neki, olyan van. Nem ám 52 négyzetméter. Az övé hetven kettő! A lehető legnagyobb, hiszen egy volt bank igazgató nem kisnyugdíjas ám.... A három szoba, a konyha, az előszoba, a fürdőszoba, a wc...mindenhol zsúfolásig van megpakolva bűzlő romlott élelmiszerrel. Ha már nagyon elviselhetetlen a szag, az ANTSZ közbenjárására a helyi börtönből kihoznak rabokat, akik gázálarcban kiürítik és kitakarítják a lakást, amit aztán a hölgy néhány hónap alatt újra feltölt...

Se wc-t, se fürdőszobát nem tud használni a sok árutól. A ruháit tisztóba hordja, velnesszbe, strandra, uszodába jár fürödni és naponta többször megy a Teszkó wc-jébe, dolgát intézni.

Az ötödiken van egy csomó üres lakás, mert aki teheti elmegy onnan... Egy ismerősöm lakik a szinten, de a kettőből, csak az egyik szobát használja, mert az falszomszédságban van a nevezett hölggyel és a  konnektoron keresztül is átmegy hozzá a szag.

És nem tudnak vele mit kezdeni! A lakás az övé, tartozása nincs, senkit nem enged be, és erőszakkal nem vihetik orvoshoz, hogy gyógykezelhetnék...állítólag a lakók már pert is indítottak ellene, de ez a hölgy kikezdhetetlen...

Én két emelettel magasabban lakom, nem  közvetlenül felette és hál'Itennek, csak nagyon ritkán nyit ablakot...De ha kinyitja, az utcán is érezni a szagot...

Hozzászólások (8)

Lejártam a lábamat

Nem szeretek Egerben vezetni. Van olyan rész, ahol olyan forgalom van, mintha a fővárosban lennék, csak az utcák sokkal keskenyebbek. A parkolók dugig vannak, ráadásul olyan szűkek, hogy sofőr legyen a talpán, aki ott leparkol. Máshol meg ha leparkoltál, nem bírsz kijönni. Nem enged ki a forgalom. És még a parkolási díjról nem is szóltam. Drága jó szülővárosomban bezzeg sehol sem kell fizetni a parkolásért.

Mivel bérletem nincs és nem is akarok venni, gyalog járok a városba. Ha a bicikli úton megyek, azt már lemérte a lányom, több, mint öt kilométer. Ha az egyenes úton haladok, akkor hosszabb és melegebb, meg az autók is bedurrantanak az orrom alá. Én leginkább a házak között bolyongok, az árnyékot adó fák hűvösében. Így a legkellemesebb, de egyben a leghosszabb is. Úgy gondoltam rámfér ennyi mozgás, úgyis van enyhe kifejezéssel élve, egy kis súlyfeleslegem.

Majdnem minden nap megteszem ezt a távot a délelőtti órákban. Mondtam már, hogy délelőtt idesüt a nap, ezért meleg van. Ilyenkor kellemesebb kint. Begyaloglok a piacig, ott megnézek mindent, de nem veszek semmit, mert a fene se akarja gyalog hazacipelni. Onnan átmegyek a Dobó térre, megnézem megvan-e még, vagy elrabolták a törökök. Aztán kimegyek a sétáló utcára, azon végig és a fák árnyékában szépen hazaballagok. Oda még megy a tempós járás, hazafelé már csak sétálok.

Az a baj, hogy nincs kényelmes cipőm, amiben könnyebben menne a járás. Egy papucsom van itt, a cipők még otthon vannak bedobozolva.

Azt csak gondoljuk, hogy egy papucs kényelmes ! Ha máshol nem, hát a talpamon tör hólyagot. Gondolom attól, hogy minden lépésnél kapaszkodnom kell a lábujjaimmal, hogy le ne csússzon a lábamról...

Ma nem voltam délelőtt sehol, gondoltam délután megyek, amikor a Dobó téren majorett bamutató lesz. Tegnap a gyüliben megbeszéltük a barátosnémmal, hogy megyünk együtt. Csakhogy ő elfelejtette, vagy elaludt, vagy meghalt, vagy vendége van, vagy Isten tudja, hogy mit csinál, mert nem vette fel a telefont. Nem kell nekem ehhez társaság, tudok én egyedül is gyalogolni.

Csakhogy, reggelente, mikor megteszem ezt a távot, hiába süt a nap, az árnyékban érződik az éjszaka hűvössége. Délután hégykor, meg a beton ontja a meleget. Szellő se rezzent, ráadásul egy kicsit csinosan öltöztem fel nem volt valami jól szellőző a szépruhám...A kis papucsom ragadt a talpamhoz ebben a hőségben. Szóval már befelé produkált egy új hólyagot a talpacskám!

A városban egymást érték az emberek. A téren sehol egy fa, csak a nagy kőflaszter, ami úgy árasztja magából a meleget, mint egy kemence. Nem láttam semmit, mert csak azok látnak, akik az első körben helyezkednek el. Hiába nyújtogattam a nyakamat, a 160 centimmel senki feje fölött nem vagyok képes átnézni, röntgen szemem meg nincs. Még nincs, de lehet, hogy beszerzek majd leglább egyet, ha már igazi egri lakos leszek. A fiam rámbízta, tudjam meg, melyik zenekar kíséri a lányokat. Nagy nehezen odafurakodtam ahonnan a zene szólt. Hát, nem zenekar volt. Gépi zenére táncoltak. Hiába no! Megszűnt a katona zenekar, nincs aki talpalá valót fújjon!

Hamar belúntam a kukucskába, elsétáltam egy fagyizóhoz és hazafelé menetben elnyaltam két gombóc citrom fagyit. Ezt szeretem a legjobban.

Vagy át kell szoknom az autóra, vagy maradok a reggeli galoppnál.

Ebben trappolok minden nap:

Hozzászólások (9)

Az első sütés

Hát mi mást is sütöttem volna, mint sajtos pogácsát. Csak azért, mert köztudottan ezt nem lehet elrontani.

Reggel borzasztó melegnek igérkezett az idő, már 6 órakor hetedmagával sütött a nap. Igaz, bent még érződött az éjszaka hűvössége. A hetedik emelet egyik előnye, hogy nem kell tartani az ablakon keresztül történő bahatolástól, ezért egész éjszaka sarkig nyitva van a terasz ajtó, meg az ablakok is. De reggel már nagyon melegen tűzött és délelőtt fél tizenegyig besüt, ezért úgy gondoltam elmegyek itthonról. Itthonról, haza. Elfogyott ugyanis a gyógyszerem, gondoltam hazamegyek és íratok.

Természetesen rendelés nem volt, hiszen a doktornőnek kicsi gyereke van, kezdődött a szünet, neki meg a szabadság. De az nem gond, az asszisztensnő megírt három havi ellátmányt. Csak ezután mentem haza. De, ott is nagyon meleg volt, a kutya is elbújt az árnyékba.

Összeszedtem néhány cuccot, többek között tepsit, nyújtófát, lisztet, cukrot, habverőt...szóval, a készülődésből is látszik, hogy egy röpke pillanatra arra gondoltam: Sütni kéne valamit.

Van itt valami gyülekezet, ahová meginvitált a sok éve itt lakó régi barátnőm még az ideköltözésem napján. Szombat délutánonként tartják az összejövetelüket egy közelben lévő iskolában. Kétszer voltam már ott és nagyon jól éreztem magam. Most szombaton lesz ez a gyüli 11 éves. Ilyenkor szoktak rendezni egy kis vendégséget és a vendégségbe nem illik ám üres kézzel menni. Ezért úgy gondoltam, hogy én pogácsát viszek.

Mondnom sem kell, hogy otthon felejtettem a gyúrótáblát, meg a pogácsa szaggatót is...ez már akkor derült ki, mikor akkurátusan nekiláttam a nagy mű előkészítésének.

Mit tesz ilyenkor a szegény ember lánya? Na, mit? Gyúrótábla helyett használja az asztallapot. Pogácsa szaggató helyett, meg a fogpiszkáló tartójának a tetejét. A forró tepsit meg ráteszi a gáztűzhely tetejére. Nem kell nekem ötletekért a szomszédba mennem !

Szóval, kész a pogácsa, holnap viszem a gyülibe. Most meg várom az éjszaka hűvösét, hogy a konyhából kimehessen az a meleg, amit a kétszázfokos sütő generált...

Hozzászólások (2)

Kilátás

Itt vagyok, olvaslak titeket, de olyan negatív vagyok, amiről Gárdonyi azt mondta, hogy kerüld el messziről...mert az éteren keresztül is sugárzik belőlem.

A címnek megfelelően, megmutatom, hogy milyen csodás a kilátásom , ha kimegyek az erkélyre.

Ezek a virágok az én balkonládámban díszelegnek. A hatalmas fák koronája pedig karnyújtásnyira van, pedig a hetedik emeleten vagyunk. Kora reggel madarak csicseregnek rajta, napközben meg szinte mindig lengedezik és kellemes hűs levegővel árasztja el a pici lakást.

Előttünk van egy sor négy emeletes épület, ami nem akadályozza a kilátást, de felfogja az utca zaját. Éjszaka sincs zaj.

Ha leülök a teraszon, nem is érzékelem a magasságot, csak a gyönyörű panorámát nézhetem.

Belülről még nagyon sok minden hiányzik, de valójában megvan minden, csak még nincs itt. Várom a fiamat, hogy legyen már szabad néhány napja és segítsen elhozni, felfúrni, beszerelni...Csak hát olyan elfoglaltak, hogy csak várok és várok. Most lehetne azt mondani, hogy minek van a férjem, ha a fiamra várok, de inkább ne mondjátok...

Tulajdonképpen elégedettnek,  hálásnak kellene lennem és örülnöm kellene, ami a blogtársaim szerint a boldogság alapja. Kövezzetek meg, de nem vagyok...se elégedett, se hálás, se boldog...

Tudom, az anyukámmal kapcsolatos dolgok, már mindenkinek a könyökén jön ki, de még egy utolsó siralmat engedjetek meg nekem. Ígérem, ez lesz az utolsó...

Az elmúlt héten otthon voltam öt napig, amíg a szomszédaim a Balatonban hüssöltek. Olyan volt, mintha siralom házban lettem volna...

Az, hogy az ismerősök nem örültek nekem, enyhe kifejezés...Igaz, nem sok emberrel találkoztam, de az a kevés aki látott, elfordult tőlem és nem fogadta a köszönésemet...rá kellett jönnöm, megvetnek engem, mert az anyukám gondozását idegenekre bíztam. Ott, ahol én laktam, nem ez a szokás...

Volt miről gondolkoznom, míg törtem a diót, mogyorót. Legalább csináljak valami hasznosat.

Ez a ház, bár jogilag az én tulajdonom, de  sosem volt az enyém...ezt a házat az apukám és az anyukám építette, az ő otthonuk volt...sosem éreztem az otthonomnak. Mikor az apukám meghalt, anyukám olyan állapotba került, hogy nem hagyhattam magára. Azonnal mellé álltam ott maradtam vele és szeptembertől mivel kezdődött az iskola a gyerekeknek, hazamentünk a mi kis lakásunkba, de vittem magammal mamát is. Ott volt egész télen, de nagyon szűkösen voltunk, ez a gyerekeknek nagyon kényelmetlen volt, ezért megbeszéltem a bátyámmal, hogy eladom a sajátomat és az árából, meg kölcsönből átéppíttetem a házat, hogy kényelmesen elférjünk benne és ne kelljen az anyukámnak magányosan élnie. A bátyám azt mondta, hogy jól gondolom, csináljam nyugodtan, mi ezen sosem fogunk összeveszni. Nekem megszűnt a munkahelyem, kaptam végkielégítést, az ő lánya meg akkor ment férjhez, ezért a ház akkori értékének a felét odaadtam neki. Tavasszal kezdtünk hozzá az átalakításhoz, az új szeptembert már innen kezdték a gyerekek.

Huszonnégy évvel ezelőtt történt mindez...voltak benne szép de voltak nehéz időszakok is. Volt olyan, hogy szerettem volna visszamenni az én kis otthonomba, de már nem volt hová.

Akkor még nem tudtam, hogy minden kialakult konfliktusnak a mama betegsége volt az oka. Ez egy borzasztó, alattomos, rohadt betegség! Lehet, hogy bennem is megvan és azért vagyok olyan labilis érzelmileg ?! Csak magáról nem hiszi el senki sem...

Igazából hivatalosan jóval később lett az enyém, mint ahogyan beköltöztem és beleöltem minden pénzemet.

Most, hogy ott voltam egyedül az üres házban, mert az anyukám nélkül ez csak egy üres ház, nem az otthonom...arra gondoltam, hogy nekem ebből a házból nem kell semmi. Amikor idejöttem, volt egy két szobás lakásom, meg egy autóm...az most is megvan!

Nem érdemlem meg, hogy csak az enyém legyen az ára, ha eladom, hiszen nem teljesítettem a vállalt feladatomat...A bátyám úgyis azt érzi, hogy lemodott a javamra, ezért elfelezem vele az árát...a másik felét meg odaadom a gyerekeimnek és úgy kezdem az életet a zurammal, mint a fiatalok...Ettől az elgondolásomtól megnyugodtam, megbékéltem...

Kedden voltam az anyukámnál a szomszédasszonyommal. Gondoltam elviszem magammal, had lássa már, hogy valójában nincs rossz helyen a mama...had adja már tovább a kíváncsi ítélkezőknek, hogy gondoskadnak róla, tiszta, ápolt, kedvesek az emberek, nem gonoszságból tettem oda, hanem azért, mert nem tudtam már mit kezdeni vele...se fizikailag, se lelkileg nem bírtam tovább...

Hál'Istennek rendben is volt minden, fellélegezve jöttünk hazafelé, mikor közölte velem, hogy nem tudják megvenni a házat, hirdessem meg...

No, ez hideg zuhanyként ért! Mert az enyémen kívül öt ház eladó az utcában. Ép eszű ember nem vesz házat azon a környéken, ahol tíz emberből hét nem az idén barnult...Nekik jó lett volna, mert melyik anya nem szeretné a szomszédjában tudni a gyerekeit...először örültek is neki, de aztán átgondolták. A fia külföldre jár dolgozni, amikor itthon van örül a feleségének, meg a kislányának és nyilván nem azzal akarja tölteni azt a kis időt, amikor itthon van, hogy a ház körül ténykedjen. Mert egy kertes házban mindig van mit csinálni...a fiatalasszonynak meg könnyebb a városközpontban kényelmesen lakni. Ha kertesbe vágynak, jönnek a mamához, mint eddig. Megértem az érveit...

Igaz, magamban lemondtam a ház áráról, a saját nevemben, de nem akartam ám kisemmizni se a gyerekeimet, se a tesvéremet! Most csak azok a házak lebegnek a szemem előtt, amiket szép lassan, fokozatosan szédszednek és lerombolnak...erre a sorsra jut az enyém is? Rágondolni is rossz...Először leszedik a tetejét, aztán belülről elvisznek mindent, amit találnak, aztán az ablakokat, végül a falak, mint felkiáltó jelek ágaskodnak az ég felé...A környékünkön van ilyen több is.

Ennyit a kilátásokról...

Hozzászólások (5)

Édesanyám virágosat álmodtam...

Édesanyám virágosat álmodtam,

napraforgó virág voltam álmomban

édesanyám te meg fényes nap voltál

napkeltétől napnyugtáig ragyogtál.

Ez az anyáknapi óvodás vers jutott eszembe. Mert délutáni szunyókálásomból arra ébredtem, hogy az anyukám énekel az udvaron, ahogy mindig szokott. Jóleső érzés járta át a lekemet és amikor kinéztem együtt volt ott az apukámmal...láttam őket életük külöböző szakaszaiban...bizonyára azokat a képeket láttam, amik bennem élnek róluk...most meg nem merem felhívni az otthont, mert attól tartok, hogy nem csak egy álom volt...

Azt hiszem, kezdek meghülyülni!

Hozzászólások (7)

Mamahotel

Ma reggel olvastam egy cikket, hogy a fiatalokat megviseli a mamahotelből való kicsekkolás.

http://www.hirstart.hu/site/relocate.php?rssid=302&rsspid=6&ctype=rss&id=10854679&chk=85493e8c915973dee296a4da8f7943fd&url=http%3A%2F%2Fwww.vous.hu%2Fhir%2F20160605-sohaorszag-pan-peter-szindroma-szorongas

Nem igazán tudom, hogy meg lehet-e nyitni a linket, de nem is ez a lényeg. A saját gondolataimat osztanám meg ezzel kapcsolatban...

Nem akarok nagyonrégi időkre visszamenni, csak a saját koromba...az anyáinkéra, meg az ő anyjukéra ez bizony még fokozottabban éevényes.

Szóval, az én időmben elképzelhetetlen volt, hogy egy fiatal azért hagyja el a szülői házat, mert önálló életet szeretni élni. Kicsi gyerekkorunktól fogva bennünk volt az önállóság utáni vágy, a saját élet, de azt nem azért terveztük, hogy megszabaduljunk a szülői fennhatóság alól, hanem azért, hogy a saját új életünket élhessük, mint ahogyan azt az ősök is tették.

Akkor is törekedtünk a tanulásra, életpályát választottunk, megtettünk mindent, hogy elérjük azt a bizonyos karriert, de ez nem zárta ki a családalapítást...megvolt bennünk a vágy, hogy folytassuk amit otthon láttunk, amit jónak, természetesnek tartottunk.

A fiatal, mire elvégezte a főiskolát, egyetemet megtalálta a párját és közösen indultak neki az új életnek. Aki olyan helyen tanult, mint pl én is, hogy 100 lányra volt egy fiú, annak nehezebb volt a dolga...az máshol kereste és találta meg a társát, akivel elkezdhette a felnőtt életét...valahogy nem akartunk egyedül élni...a szingli fogalmát nem ismertük...akkor "vénlány" volt az, aki egyedül maradt.

Most, akik tanulnak, azt tartják életük fő értelmének. Persze, ezzel nem lenne semmi baj, ha közben kikacsingatnának a mellék vágányokra is...

Aki igazán a tudománynak akar élni, az nem lát, nem hall semmi mást, csak a tudományát...közben teljesen megváltozik a személyisége, mondhatnám rossz irányba, mert elfelejti, hogy az amit szívvel - lélekkel , egészségét kockáztatva tesz, csak egy vékony réteget érdekel...aztán csodálkozik, hogy szélmalom harcot vív, nem ismerik el, csak küzd, feléli az energiáit és egyszer csak arra döbben rá, hogy elmúlt fölötte az ifjúság. Esélye sincs, hogy boldog családban éljen...a barátai szintén így élnek, másokkal nem "vegyülnek", üresek, mint egy kifújt tojás...Persze, biztos vannak kivételek, csak én még nem találkoztam velük.

A másik része a továbbtanulóknak csak mímeli a tanulást...úgy tesz, mintha...az öt év egyetemet tíz évig végzi, átmulatja a fél életét, cserélgeti a partnereit, mondván keresi az igazit, csak nem találja, mert a másikkal szembeni mércét a csillagos égig vitte fel...Szóval, ő is későn döbben rá, hogy elszaladt felette az idő, esélye sincs az átlagos életre és meggyőzi saját magát, meg a szeretteit, hogy neki ez a jó...

Persze, nem csak a továbbtanulókra jellemző ám ez. Aki nem tanul, az is úgy él, mint az egyetemisták...élvezik az életet...ha szerencséjük van, van munkájuk és megkeresik amit elköltenek. Ha nincs, akkor a szülők dolgoznak éjjel-nappal, hogy gyerekik egyre növekvő étvágyát kielégíthessék...közben szidják a rendszert, a kormányt, mert a fiatalok igényei egyre nagyobbak lesznek és egyre kevésbé tudnak helytállni.  És a fiatalok a megkeresett pénzüket nem gyűjtögetik, hogy új életet kezdhessenek valakivel, mert "ki az a marha, aki ebben a világban házasodni akar"...éljünk csak nyugodtan a pillanat örömének, hiszen egy életünk van...

Én úgy látom, hogy nagyon megváltozott a világ...nagyon megváltoztak a társadalmi, erkölcsi normák...vagy én gyepesedtem be?!

Hozzászólások (9)

No, itt vagyok már

Aki azt gondolja, hogy az én életem most már fenékig tejfel, az nagyon téved....vagy az én értékrendem változott meg és én tévedek...attól függ, melyik oldalról nézzük az igazságot.

Vegyük csak sorban.

Az anyukámnak "jó helye van". Ezt mondják azok, akik őt ellátják...közben meg a szívem szakad bele.

Amikor beköltöztettük, egy hétig teljesen nyugodt voltam. Jó volt a hangulata, nem kereste a hazafelé vezető utat, jött-ment, mindenkivel beszélt, mosolygott, mikor meglátogattam örültem, hogy jól van. Az eszemmel örültem, de a sírást nem bírtam abbahagyni sem ott, sem itthon...mert miféle ember vagyok én, aki akkor nincs mellette, mikor szükség lenne rá...aki magára hagyja az utolsó időkben...merő marcangolás, önvád vagyok...hetente megteszek 200 km-t, csakhogy láthassam egy kis időre...

Ma egy hete telefonáltak, hogy történt egy "kis baleset". Az anyukám elesett és beküldték a megyei kórházba a traumatológiára. Betették egy betegszállító autóba és elküldték...szerintem egyedül életében sem volt orvosnál...most meg csak úgy, egyedül elengedték, mert nem volt aki elkisérje. Mondtam, hogy azonnal indulok...

A tesóm a megyeszékhelyen lakik, ő ment hamarabb és telefonált, hogy ne induljak el, majd ő visszaviszi...mert hála a Jóistennek, nem tört el semmije, hazaengedik.

Másnap reggel mentem...mikor megláttam, azt hittem, most lesz vége a világnak! A feje beragasztva, feküdt az ágyban bepelenkázva a szájában egy szopókás üvegben tea és ő aludt...Elmondani nem lehet, hogy mit éreztem...

Persze, ha ésszel, logikusan átgondolom a helyzetet, egy szavam sem lehet, hiszen megtettek mindent, amit lehetett. Én sem tudtam volna vele mást tenni...sőt, gondban lettem volna, mert nekem itthon nincs olyan ágyam, nincs kerekes székem, nincs pelenkám...mindent jól csináltak vele, mégis úgy viselkedtem, mint egy eszement...

Miért nem vigyáztak rá, hogy eshetett el, miért nem kísérték el, miért pelenkázták be...és csak bőgtem és bőgtem...a gondozók meg kedvesen, türelmesen válaszolgattak nekem...

Az eszemmel tudom, hogy igazuk van. Itthon is esett már el, én se tudtam megóvni ettől...azért pelenkázták be, mert fáj a lába, nem tud ráállni, nem tudják wc-re kikísérni...azért tettek rácsot az ágyra, hogy le ne essen róla, ha elfelejtené, hogy nem tud lábbra állni...

Hazafelé szakadt az eső, végig bőgtem az utat és bizony csak rutinból vezettem, semmire se tudtam figyelni...az egyik körforgalomba fogalmam sincs mennyivel hajtottam be, de alig tudtam kijönni...az autó előbb kifarolt, aztán mikor gyorsan tekerni kezdtem a kormányt megbillent kishíján felborultam...

Minden nap telefonáltam, nem mertem útnak indulni. Ma elvitt a zuram...

Mikor beértem , az anyukám a hallban ült a többiekkel. Kerekes székben, mert még mindig fáj a lába és így könnyebben tudják őt mozgatni, de már nem volt pelenkája, szép volt, tiszta és azon kívül, hogy nem tudta ki is vagyok, minden rendben volt.

Bocsánatot kértem a nővértől, hogy legutóbb olyan alpárian viselkedtem...ő pedig azt mondta, hogy megértik ők, hogy aggódom és nem szégyen az, ha valaki kimutatja az érzelmeit...és legyek egészen nyugodt, nincs semmi komoly baj és mindent megtesznek az anyukámért...

Elköltöztem az egri lakásba. gyszerűen nem tudtam megmaradni otthon...az a ház az anyukám nélkül nem az otthonom, csak egy nagy, rideg ház...reméltem, az új helyen jobban fogom magam érezni...

Szóltam egy bútorszállítónak, akik nagyon ügyesen elhoztak mindent, amit akartam. Vagyis egy szobára való bútort...a többit otthon hagytam...most az a ház úgy néz ki, mint ahol bomba robbant.  Az a végtelenül sok lom, amit az ember 40 éven keresztül felhalmozott és aminek csak egy kis töredékét tudja hasznosítani az új helyen...szívszomorító...

Az új lakás kényelmes, kellemes, szeretni fogom...csak még nincs meg benne minden, amit szeretnék...alakul...rengeteg dolog van vele, sok az intézni való... Többnyire egyedül vagyok, a zember elment dolgozni, keresi a pénzt...amikor tud, itt van. Mehetnék vele, de nincs hozzá kedvem. Ha van egy kis időm, megyek az anyukámhoz, meg "haza" és próbálok rendezkedni, de nem haladok. Szerencsére a szomszédom nagyon vigyáz a házra is, meg a kutyára is...ugyanis az övék lesz. A Jóisten a tenyerén hordoz és hirdetnem sem kell eladhatom a házat. Ez egy csoda, hiszen Ózdon házat eladni nem egyszerű mutatvány...egyenlőre úgy néz ki, hogy sikerülni fog...

Szóval, valójában minden rendben lenne körülöttem, ha nem lennék ilyen hülye...már arra gondoltam, hogy keresnem kell valami "szakembert", aki segít talpra állni...

Mutatok nektek néhány képet a lakásról. Még nincsenek képek, dísztárgyak, de majd elhozom azokat is...

Először mutatom a balkonládám virágait.

A hálószoba.

 

 

 

 

 

 

 

A nappali

 

 

 

 

 

Hozzászólások (9)