Egy nyugdíjas hétköznapjai

Amikor új helyzetek előtt állsz és úgy érzed, folyamatosan rossz döntéseket hozol, kicsúszík a talaj a lábad alól...elesel, sáros leszel tetőtől talpig, undorodsz saját magadtól és minél jobban kapálódzol, annál lehetetlenebbnek tűnik, hogy talpra fogsz állni...Ha lenne egy kis eszünk, hogy józanul átgondoljuk a helyzetet, vagy ha lenne egy kis tapasztalatunk, hogy tudjuk mit kell tenni ilyen esetben, vagy ha lenne egy kis türelmünk és megpihennénk egy kicsit, és ami a legfontosabb, hogy ha lenne csak akkora hitünk, mint egy mustármag, akkor könnyedén vehetnénk az akadályokat...De sajnos, mikor az ember nyakig van a sűrű sárban, akkor ezekkel egyikkel sem rendelkezik...

És egyszer csak kisüt a nap!

A nap meleget adó fényénél észrevesszük, hogy amiben vagyunk, az nem egy gyilkos anyag...az csak sár! Ha türelmesen várunk egy kicsit, ha örülünk a nap éltető melegének és nem azon rinyálunk, hogy az ultraibolya sugaraitól bőrbetegséget kaphatunk, akkor a körülöttünk lévő sártenger besűrősödik, fel tudunk állni és egyszerűen kisétálunk belőle...Aztán levakarjuk magunkról a kéreggé vált sarat és lemossuk a nyomát...jó esetben egy karcolás nélkül tisztán léphetünk tovább. Ha sokat harcoltunk a sártengerben, akkor lehetnek rajtunk sérülések, de egy idő után azok is nyom nélkül eltűnnek.

Tudomásul kell/lene vennünk, hogy nem kell mindent magunknak megoldani! Van valaki, aki jobban tudja, hogy mire van szükségünk, csak el kell fogani békével és hálaadással.

Most éppen ezt teszem...béke és hálaadás van bennem. Még rajtam van a sár, de tudom, hogy ha várok egy kicsit, akkor megkeményedik és leválik rólam, mint egy burok...aztán le lehet mosni a helyét...

Köszönöm Istennek...a fényt, amivel megvilágította a sötét helyzetet...köszönöm, a meleget, amivel leszárítja az undorító fekete sarat rólam...köszönöm hogy megmutatta nekem, hogy a mocsokban is gondot visel rólam...és köszönöm a lehetőséget, hogy újra beléphetek a sárnélküliek közé...

Valójában nem a blogom halódik, hanem az én hozzáállásommal van baj...nem is kicsi. Régebben tele voltam energiával, életkedvvel és ha voltak gondjaim, azokat ki akartam beszélni magamból, mert könnyebben meg tudtam oldani, ha sokan-sok féle véleményt mondtak el. Nem hallgattam én senkire, mentem a saját fejem után, de ismertem az igazoló és kétkedő véleményeket is. Ez nekem olyan volt, mintha pszichológushoz jártam volna , csak nem kellett horribilis összegeket fizetnem a kezelésekért...Tudtam, hogy mit akarok és mindig elértem a célomat.

Most viszont egyre mélyebbre süllyedek a saját világomban, hibát-hibára halmozok, nem vagyok kíváncsi se igazoló, se kétkedő tanácsokra...valójában most lenne szükségem pszichológusra, de sokszor úgy érzem rajtam már az sem tudna segíteni...Elvarratlan szálakat hogyok magam után és nem tudok vele mit kezdeni...olyan, mintha a tenger közepén lebegnék egy csónakban. Tudom, hogy nem fulladok bele a vízbe, mert a csónak fenntart, de éhen-szomjan fogok halni, mert kievezni nem tudok és nem várhatok segítséget senkitől. Húznak el mellettem hajók, kedvesen integetnek róla az utasok, de fogalmuk sincs arról, hogy nem szórakozásból vagyok a tenger közepén, hanem bajban vagyok...Mosolygok rájuk, visszaintegetek és várom a csodát, hogy kievickélhessek...vagy várom a véget hogy eltűnhessek mindenki szeme elől...

Ez a bevezető túl hosszúra és túl keserűre sikeredett...mondok néhány konkrét dolgot, hogy megértsétek mitől vagyok ilyen ramaty...

Tudjátok, mennyi ideig vívódtam az anyukám miatt, milyen nehezen szántam rá magam, hogy otthonba tegyem...ha nem jött volna a rákos fenyegetettségem, sosem léptem volna meg...Meg kellene nyugodnom, mert hála Istennek ő jól van. Tiszta, gondozott...minden héten megyek hozzá, 4 órát autózok, hogy vele lehessek egyet...  mikor meglát felderül az arca, örömmel fogad...én meg csak nyelem a könnyeimet, puszilgatom a kezét, mert az van hozzám a legközelebb. Ő meg mosolyog és engem nyugtat...azt mondja: Én is szeretlek és ő kezdi el puszilni az én kezemet.../ Soha, gyerekkoromban sem mondta egyetlen egyszer sem, hogy szeretlek.../ Aztán azt mondja: Jól vagyok, minden jó, van minden...Mintha tudná, hogy nyugtatásra szorulok. A gondozónők dícsérik, hogy bárcsak minden öreg ilyen együttműködő, ilyen türelmes, barátságos, gyermeki lelkülettel lenne megáldva...

Igazából örülnöm kellene, mert az ő gondja megoldódott...De öröm helyett fájdalom van bennem. Azt gondoltam, hogy ha az anyukám már nem lesz mellettem, a gyerekeimhez közelebb kerülhetek. Mert nem csak E-nek van ám gondja a gyerekeivel való viszonyával...

Eddig mindig a mama volt az ok, amire hivatkoztak, ha hiányoltam őket...Most megkaptam nyíltan, hogy én olyan rossz anya voltam, hogy nem is érdemlem meg őket...késő bánat, ezen már nem lehet változtatni, hagyjam már békén őket...egy felelőtlen gyerek vagyok, aki önállótlan és elvárnám tőlük, hogy ők segítsenek nekem és ebből már nagyon elegük van...

A fiam itt volt most néhány napig, felfúrt mindent, beszerelte a klímát is...most ez a lakás már olyan, hogy akár örülhetnék is neki...ez már egy otthon, amire ő is azt mondta, hogy olyan, mintha minig is itt laktunk volna...Jó volt vele kettesben lennem...De, olyan voltam, mint aki elbújik a bohóc mosolygós álarca mögé. Nem mondtam, hogy miket beszélgettem a lányommal és nem kérdeztem meg, hogy amiket az ő nevében mondott nekem az tőle származik-e. Örültem, hogy itt van és örültem hogy megcsinálta azokat, amikre mi már nem vagyunk képesek...

Szenvedek az ózdi házzal is ... Mert, addig amíg az anyukám él, nem szándékoztam eladni. Úgy vagyok vele, hogy az a ház csak papíron az enyém. Valójában az a szüleim háza volt, ők dolgoztak érte, az ő otthonuk volt. Igaz, amíg az övék volt, nem ilyen volt...amikor az apukám meghalt, én beletettem a saját lakásomat, az autómat meg a megtakarított pénzemet is...kifizettem az akkori értékének a felét a tesómnak. Most mégis úgy érzem, hogy az a szüleimé és ha az anyukám elmegy a végső útján, akkor egálban szét osztom, kétfelé, mint szülői örökséget...a fele a bátyámé, a felét a gyerekeimnek adom. Nekem ugyanannyim van, mint 25 évvel ezelőtt, amikor odaköltöztem az anyukámhoz...

Erről a tervemről nem tudnak a gyerekeim, mégis úgy tekintenek rám, mint aki nem tud gazdálkodni, aki szétszórja, elpocsékolja mindenét...azt gondolják, hogy érzelmi okokból nem is akarom eladni a házat. Pedig, csak azért halogatom, mert tudom, hogy lehetetlen eladni. Az utcában ezen kívül 8 ház van eladó...igaz, mindegyik sokkal kisebb, sokkal rosszabb állapotban van, ezért sokkal olcsóbb is , mint a miénk. De az olcsóbb házak kelendőbbek, mert annak az árát kifutja a szocpol. Jönnek is az utcába a megrögzött szocpolosok. Ugye, nem kell nevükön neveznem őket? Miattuk az enyémet még lehetetlenebb eladni...Ezért én egy felelőtlen pocsékoló vagyok...De, hogy meglegyen az örömük, meghirdettem... Néhányan felhívtak, hogy merre is van a Hunyadi utca? Mikor megmondtam, megköszönték és ennyi...Volt olyan, aki panelra szerette volna cserélni, de nem akarok még egy lakást...Szóval, esélytelen, és ez nem az én hibám...

Nagyon megbántam a kertvásárlást is. Nekem nincs szükségem se a munkára ami vele van, se a gyümölcsre, ami megterem ott. Ha a gyerekeimnek nem kell, hogy befőttet, lekvárt szörpöt, bort, pálinkát csináljak, akkor azt ami kettőnknek szükséges, meg tudom venni a boltban, piacon...Ráadásul nincs is kész. 300 ezer Ft-ba került, mikor megvettem, hogy örömet szerezzek vele a zuramnak. Ő már közel 1 milliót költött rá, de még nincs készen...és a 67 évével már nem is tudja csinálni. Arra számított, hogy a fiam majd segít neki, hiszen az én nevemen van, az én gyerekeimé lesz majd, az övéknek Egerből nem lesz semmi...De, melléfogott, mert megkaptuk, hogy álljunk meg a saját lábunkon...Ő meg hazament egy kicsit nyalogatni a sebeit, amíg a fiam itt volt...gondolom, nem akarta elmondani a véleményét....ma jön vissza.

Közben nem tudom mitől,  bedagadt az arcom, a kínok kínját élem át, annyira fáj az arccsontom, hogy nem tudom kinyitni a számat rendesen és olyan ronda vagyok, mint egy gnóm... a notredami tornyőr...Voltam orvosnál, kaptam antibiotikumot, meg fájdalom csillapítót...egy heti adag, remélem rendbejön.

Mikor belekezdtem az írásba, képeket akartam mutatni az immár otthonná vált lakásomról, de ez egészen másfajtára sikeredett. Ha elolvastátok, majd kitörlöm és írok szépet, vidámat, mosolygósat, mutatok képeket is...Csak amikor szépet, vidámat és mosolygósat írok, rajtam van a bohóc álarca, hogy ne tudjátok mi van mögötte...

Sajnos a jog és az igazság sokszor köszönő viszonyban sincsenek egymással.

Tegnap megint temetésen voltam. A 92 éves szomszéd néni szenderült örök nyugalomba...A Felvidékről került férjhez nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt. A családja ott maradt és aki él, még mindig Szlovákiában él. Nem sokan vannak már a rokonságból, hiszen ilyen hosszú időt csak kevesen érnek meg. Valójában a közvetlen rokonságból már senki sem él, csak a gyerekek gyerekei vannak...

Nem született gyermekük, de a férjével sokáig, szép, teljes életet éltek. Tíznél is több kereszgyereke volt, de a temetésén nem láttam egyet sem...alig-alig voltunk, aki elkísérte utolsó útjára.

A férje közel húsz éve hirten halt meg. Ők úgy tervezték, hogy a férj túléli a nejét és hogy ne maradjon egyedül, beköltözik egy otthonba. A házat eladja és igazságosan szét osztja a két fél rokonsága között. De, ahogy a közmondás is mondja: Ember tervez, Isten végez. Egy reggel a férj nem kelt fel a dupla ágyból a feleség mellől...

Más tervük nem lévén, a néni igazságtalanságnak, méltánytalanságnak tartotta a tragédiát és évekik úgy zokogott, hogy az utcára hallatszott a kiabálása. Nem így egyeztünk, miért mentél el!? Ezt bizony hallgatni is rettenetes volt, nemhogy átélni neki...

Egyedül maradt és már akkor sem volt fiatal. A népes rokonság, mind gyámolítani akarta...

Először odaköltözött hozzá a férjének egy asszony rokona, de nem sokáig bírta a nyűglűdést. Elment és elvitt magával némi aranyneműt...gyakorlatilag kifizette magának a munkadíjat. Ezt magától a szomszéd nénitől tudom...nem szólt érte, lenyelte...a néni nemsokára meghalt.

Aztán a férjének az unokaöccse próbálta gyámolítani, sokat jött segíteni, végezte a kerti munkát. De rákos lett, rövid időn belül meghalt....sőt, meghalt a felesége is...

Meghalt a néni ikertestvére is Szlovákiában, két gyereket, unokákat hagyott itt. Elvileg ők a közvetlen rokonság, de eszük ágában sem volt, hogy a nénit pártfogásba vegyék. Néha átjöttek szombatonként a piacra vásárolni. Olyankor beugrottak a kedves szomszédomhoz is, aki mindig adott nekik egy kis apanázst a vásárláshoz. Visszafelé már sosem értek rá, hogy bejöjjenek, pedig olyankor mindig nagy trakta várta őket. Amíg a néni bírta ő készítette a finomságokat, miután már nem tudta csinálni, a szomszéd , aki távoli rokona, segített neki.

És egyre többet, egyre gyakrabban csinált ez a szomszéd...végül teljesen rámaradt a néni. Ő főzött neki, mosott, takarított rá, ha beteg volt, ő vitte orvoshoz. Hosszú éveken keresztül helyt állt, gondozta, ápolta. Szerette volna, ha megkapja a házat a gondozás fejében, de az én kedves szomszéd nénim hajthatatlan volt. Nem csinál szerződést, mert mi lesz, ha Ő is meghal mellőle.  Rászólt a néni, mert a tőlem nem sokkal idősebb gondozója januárban tényleg meghalt. És a gyerekei, mint egy örökséget átvették a gondozást...Nem is mondták meg neki, hogy meghalt az anyjuk, csak annyit mondtak, hogy beteg, kórházban van...De, a néni helyzete nem változott...ugyanúgy ápolták, mint az anyjuk.

Amint meghalt a néni, a rokonság Slovákiából azonnal megjelent és ők mentek "intézkedni", ők választották ki a koporsót, ők döntötték el a szertartást és ők határozták meg a temetés idejét.

És, most jövök én a képbe! Szerettem ezt a két öreget, a közelükben nőttem fel, jó viszonyban voltunk. A régi blogomban írtam is egy történetet, Gólya hozza címmel. Talán van még aki emlékszik rá...

Sokat beszélgettem ezzel a nénivel, biztattam, hogy kössön eltartási szerződést a szomszéddal, de nem bízott meg bennük...De, csinált végrendeletet, amiről senki sem tud. Én vagyok az egyik tanú, aki aláírta ezt a végrendeletet. Nagyon frappánsan, göngybetűkkel leírta a végakaratát. Az van benne, hogy ha úgy hal meg, hogy nem szorul senki ápolására, akkor a férjével közös akarattal a két rokonság egyenlő mértékben örököljön. De, ha ápolásra szorul, akkor minden vagyona azé legyen, aki őt gondozta.

Mondtam neki akkor, hogy ezt inkább ügyvéddel kellene megíratnia, de ő állította, hogy nem kell ehhez ügyvéd, ez így hiteles. Aztán javasoltam, hogy tegye letétbe közjegyzőnél ezt az iratot, ne tartsa itthon.

Hogy mi lett a papírral, nem tudom. De azt tudom, hogy én aláírtam és amikor aláírtam, már rajta volt a másik tanú aláírása is. Akkor azt mondta nekem a néni, hogy emlékezzek majd erre, ha eljön az ideje.

Tegnap, a temetés után szóltam az ápoló szomszédnak, hogy van ilyen papír, de nem tudom, hogy mi lett vele. Teljesítettem a néni kérését, örömet szereztem vele a fiataloknak, de hogy lesz-e eredménye, nem tudom...

Nem tudom, hogy letétbe tette-e a papírt, nem tudom, hogy elfogadják-e érvényesnek, mert a jog nagyon kacifántos dolog ám! De az biztos, hogy nem lenne igezságos, ha a rokonság szét kapná azt a házat, ami sok felé osztva valójában nem ér semmit...és az aki évekig dolgozott érte nem kapna belőle semmit...Mellesleg a ház egy darabban sem ér sokat.