A múlt héten nem voltam gyülekezetben, mert nem voltunk itthon...nem a városban, még az országban sem voltam...Kár volt az utazásért, de erről nem akarok mondani semmit. Nem ilyen lovat akartam...

Az egész hetem borzasztó zűrös volt. Még a zurammal is összevesztünk, el is ment gyorsan az otthonába és a "sok dolga " miatt, egy darabig nem is jön vissza...nem ilyen lovat akartam...

Pénteken voltam kint a kertben és szó szerint rokkantra dolgoztam magam. Reggel kilencre értem ki és kettő után indultam hazafelé. Az autót a felső úton hagytam, mert ott könnyebben megtudok fordulni, de csak vánszorogtam odáig...persze, nem ilyen lovat akartam...

Tegnap délelőtt vettem pár virágot, beültettem a balkon ládába és takarítás után kivittem a szobabából is kettőt, mert bent nagyon meleg van, az is csoda, hogy átvészelték a telet. Gondoltam itt a tavasz, jobb lesz már nekik kint...Igaz, hogy olvastam a neten, hogy lehülés jön, de nekem már itt a tavasz...a kertben is rövid nadrágban és rövidujjú felsőben izzadtam...Szóval kiraktam őket...ma reggel pedig hét fok volt az erkélyen...nem ilyen lovat akartam...

Eddig tartott a rinya és most következzék az örömhír! Mert nem lehet, hogy egy hinta mindig csak lefelé haladjon...kell annak mennie felfelé is...

Tegnap délután a szokott időben elindultam a "lila iskola" felé...ott szokott lenni az Istentisztelet...A kapuban találkoztam a régi barátnőmmel, aki  először elhívott engem ide. Látványosan megörült nekem, mert azt gondolta, még nem vagyok iithon és most egy különleges alkalom lesz. Nem is abban a kicsi teremben voltunk, ahol szoktunk, hanem az emeleten egy nagy teremben...Olyan sokan voltak, hogy a kisgyerekesek a folyosón álldigáltak és egyre csak jöttek új, számomra idegen arcok. Az utolsó sorban foglaltak nekünk helyet , így le tudtunk ülni...az újonnan érkezőknek meg egy másik teremből hordtak még székeket...egy kicsit összepréselődtünk...

Amerikából volt itt egy "híres" prédikátor a feleségével...én nem ismertem őket hallomásból sem, hiszen csak nemrég kezdtem el ide járni...miattuk volt itt ez a rengeteg ember a környék gyülekezeteiből, meg Székesfehérvárról, ahonnan idejött ez a prédikátor házaspár.

Az Istentisztelet a szokásos módon kezdődött...az énekesek dicsőítő énekeket énekeltek, de már ekkor érezhető volt, hogy vibrál a levegő...aki nem élt még át ilyet, el se tudja képzelni és én nem vagyok jó elbeszélő, hogy kellőképpen érzékeltetni tudnám...de a vibrálás azt jelenti, hogy ott van az Isten...a szelleme...ilyet nem lehet érezni egyetlen kőből épült templomban sem...ott csak hideg van és kőszobrok, meg festmények hirdetik, hogy ott van az Isten...de itt a szelleme érezhető, ahogy egy-egy embert megérint...biztosan olvastatok már ilyenről, vagy láttatok filmen...ez azokat is túlhaladja, mert ez egy személyes élmény...

Voltam már ilyen helyen, éltem át személyes találkozást...de, az már régen volt...ez most itt az újdonság erejével hatott rám...és egy darabig csak álltam és borzasztóan vágyódtam rá, hogy nekem is legyen megtapasztalásom...és aki vágyódik az Isten közelségére, ahhoz oda is megy...pedig igazából semmit sem tettem...tulajdonképpen nem is imádkoztam...csak arra gondoltam, hogy annyi minden történt velem, mióta nem vagyok természetfeletti kapcsolatban az Istennel, pegig mikor megtértem azt gondoltam semmi más nem fontos ebben a világban...

És lám, egyre jobban elmerülök a gondjaimban, pedig igazából soha, semmit sem akartam csak egy teljes családot...apa-anya-gyerekek...és itt vagyok egy új, idegen városban, egyedül...

És mire ideáig értem a gondolataimban a prédikátor éppen arról beszélt, hogy a család értéke mennyire leértékelődött...

És ekkor, miközben ott álltam a sok ember között, mintha egy álomba csöppentem volna. Láttam magam egy füves területen és menetelt felém a családom...elől jött a zember, utána az ő gyerekei, unkokái és mögöttük ez enyémek...hihetetlenül jó érzés töltött el... és azt mondtam, hogy persze, Istennek nincs lehetetlen...

De, mivel minden emberben ott van a hit és a hitetlenség rögtön a hitetlenségem azt mondta, hogy meghaltál és jönnek a temetésedre...aztán a hitem megcáfolta...nem látod, hogy élsz? Isten sosem adna rosszat neked, miért nem hiszed el...

Huss! A látomás elszállt, csak a nyoma égett bele a lelkembe...

Nagyon érdekes összejövetel volt, kár, hogy ilyen élményben csak ritkán lehet részünk....

Mikor hazajöttem, hívom a zuramat, hogy most érkeztem...ő meg azzal kezdi, hogy holnap menjek már ki a kertbe és írjam fel a szomszéd kerítésére kitűzött telefon számot, mert a lányáék megakarják venni a szomszédos telket...abban a pillanatban felismertem a látomásomban átélt helyet...a kertünk volt a zöld, füves terület...még meg is kérdezte, hogy nem bánnám-e, ha megvennék és építenének rá egy faházat a szomszédba...