Borzasztó nagyon hiányoztok, de nemigazán jutok oda, hogy írni is tudjak. Pedig annyi minden történt...jó is, rossz is.

A múlt hétvégén költöztek a lányomék az új lakásukba. Péntekre sikerült kerítenem egy fuvarost, aki elvitte neki Ózdról azokat a cuccokat, amihez érzelmileg kötődik...Például egy nagy udvari hintát, amit még az apukám csinált. Előkerestetett velem egy rakat fényképet, amin a hinta a sztár. Ott volt kisbabaként, ott voltam begipszelt lábbal, ott ültek a barátokkal, rokonokkal...igazi nosztalgia volt. Maga a hinta nem ér annyit, amennyiért elszállították... Szépet, újat kevesebbért lehet venni, de igazából megértem...egy darab átköltözött az életünkből Zuglóba. Kár, hogy csak a tárgyakat lehet megőrizni.

Érdekes volt ez a költöztetés. A facén találtam ezt a hirdetést, felhívtam és "barátságos" árajánlatot kaptam. Mondtam, hogy néhány régi dolgot kellene elszállítana, és szóltam, hogy a hinta nagyon nehéz. Hozzon valaki segítséget magával, mert ezt ketten nem bírjuk majd feltenni. Azt mondta, hogy ne aggódjak, megoldjuk. Reggel kilenckor találkoztunk.

A sofőr melletti ülésen ült egy ropi vastagságú fiatal hölgy, a feleség. Megdöbbenve kérdeztem, hogy : Maga lesz a segítség? Mire ő mosolyogva válaszolt, hogy: Erős vagyok én...

Ketten fogtuk az egyik végét a másikat a szintén ropi méretű férj. Az autó zárt volt, nem fért bele a hinta. Pedig már szét is szedte a sofőr...Gyorsan elment és bérelt egy utánfutót...arra már feltudtuk rakni. Az autóba meg ment az anyukám régi fotelja, meg székek, meg elvitte a hintaszéket, amit akkor vettünk, mikor ő született. Abban szoptattam...Meg ezt, meg azt...apróságok, régi holmik, de tele lett vele az autó.

Megadtam a címet, amit beírtak a GPS-be és ők indultak Pestre, én meg haza. Hazafelé a kisördög befészkelte magát az agyamba...Igaz, hogy nagyon kedves, nagyon udvarias volt mind a két fiatal, de nem ismerem őket...nem tudok róluk csak egy telefonszámot...és ráadásul nem is az idén barnultak le...

Borzasztóan szégyellem magam, ha rágondolok az emberi gyarlóságomból adódó előitéletemre. Szégyellem, de úgy gondolom, hogy ez nem csak az én bűnöm...bár az enyém attól nem lesz kisebb...

Szombaton reggel mi is indultunk. Az volt a feladatom, hogy csináljak 100 db töltött káposztát, meg süssek valami finomat és vigyem el. Küldetést sikeresen teljesítettem, mindenkinek nagyon ízlett minden. Azt javasolták, hogy nyissak valami kifőzdét, mert ilyen finomat még sosem ettek. Mondtam, hogy köszönöm a dicséretet, de a kifőzdében nem lenne ilyen finom semmi. Mert ilyenre csak akkor sikerül, ha az ember a szívét is beleteszi...

Vasárnap kimentünk a kertbe. Nagyon szép a kert. Virágoznak a fák, hajt a szőlő. A fű egy kicsit már megnőtt, ezért előkaptam a fűnyírót és nosza szép pázsitot varázsoltam. A konténerben találtunk egy fél zsák hagymát, aminek az egyik fele kihajtott, a másik meg megrothadt...A kihajtottat kiültettem a szőlősor végébe, majd jó lesz zöld hagymának.

Míg én ügyködtem, élveztem a napsütést, meg a fizikai munkát, a zuram is elfoglalta magát. Először csak bosszankodtam, hogy nem jön közelebb, de valójábn úgy belelendültem a munkába, hogy nem is figyeltem rá. Csak mikor hívott, hogy menjek már nézzem meg, jó lesz-e...Hát, egy pillanatra elakadt a szavam! A konténert az ősszel ugyanis úgy tették le a pince tetejére, hogy "csámpásan" állt. Ő meg a helyére ügyeskedte...párhuzamos-merőleges-tökéletes !

Észre sem vettem, hogy hozott magával egy olyan emelőt, amivel a teherautóket szokták megemelni...és ezzel a szerszámmal a helyére tolta a nem is tudom hány tonnás konténert...egyedül...

Ennyi időm volt a mesélésre...most befejezem, lehet a többi megmarad bennem...de, az is lehet, hogy folytatom majd.

Legyen áldott a húsvétotok, érezzétek jól magatokat és írjatok, mert ha nem is jelentkezem, akkor is olvaslak titeket.