Nem egészen vagyok százas bizonyos dolgokban. Lehet, hogy már több az a bizonyos dolog a kelleténél...

Tegnap voltam az anyukámnál. Megyek minden héten, de a tegnapi egy kicsit más volt.

Egy órával korábban indultam a szokásosnál. Egyrész azért, mert nagyon melegnek igérkezett az idő és az én autómban nincs légkondi. Másrészt azért, mert délután még dolgozni akartam a kertben.

Mikor megérkeztem, az anyukám olyan fél ülő helyzetben szundikált az ágyban. A szobatársai is mind szunyókáltak. Csendben leültem mellé és vártam, hogy felébredjen...közben figyeltem az egyenletes lélegzését, az öreg arcát...békésen, nyugodtan aludt. Én meg szép csendben elkezdtem sírdogálni. Csak ültem és akaratlanul is folyt a könnyem...

Tudtam, hogy reggeli után van, az asztalon még ott volt a tégely, amiben összetörik a gyógyszerét éa az alján látszott a málnaszörp nyoma, amit ráöntenek, hogy ne legyen keserű...

Az ágya egy kicsit összetúrt volt, gondolom azért nem igazították meg, mert fürdés következik és akkor tiszta ágyat húznak...

Látszik rajta a gondoskodás, látszik, hogy békés, nyugodt...én mégsem tudom megállni, hogy ne sírjak mellette...mardos a bűntudat, mert olyan messze vagyok tőle...

Egyszercsak kinyitja a szemét és mint egy ébredő boldog kisgyerek rám mosolyog...aztán magához húz és puszil ahol ér...ettől meg még jobban folyik a könnyem...elfordulok, hogy ne lássa és próbálok beszélgetni vele.

Első kérdésem, hogy van, nem beteg-e ? - Nem, nem vagyok beteg, nem fáj semmim hála a Jóistennek. Érthetően, tisztán válaszol...aztán kikapcs, nem értem mit mond...A csokit boldogan fogadja, többször is megjegyzi, hogy: -Ez nagyon fínom. Aztán csendben ülök mellette, simogatom a kezét, az arcát, közben kölcsönösen megpuszilgatjuk egymást...Ennyi elég is neki belőlem. Szívem szerint eljönnék, de még alig voltam ott...

Egyszercsak berobog két nővérke. Hangosak, kacarásznak, kedvesek. Akkor veszik észre, hogy ott vagyok...Az anyukám felpattan az ágyon, szeme-szája nevet és hangosan mondja: - Itten vagyok! Én is itten vagyok! -  És kezével integet a nővérkék felé.

A nővérka odajön hozzá, őt is megpuszilja, megöleli, mint engem...és a nővér viszonozza a közeledését. Mosolyog rá, viccelődik vele...

- Gyere nagyikám, megyünk fürödni.

- Ó, ne menjünk má...nem szeretek én fürdeni.

- De! Muszáj, mert különben büdi leszel.

- Jó, de akkor csak egy kicsit.

És megöleli a nyakát, a nővérke meg kikapja az ágyból és ülteti a kerekes székbe. Közben még mondja, hogy: Integess a lányodnak, had örüljön, hogy milyen ügyes vagy.

Én meg csak nézek és különös érzés bújkál bennem...neki már nem énrám van szüksége...az igazi örömöt az ottaniak jelentik neki...olyan, mint a kisgyerek, mikor óvodában van. Szereti a szüleit, de az óvodában az óvónéni a fontos...és olyan vagyok én is, mint az óvodás anyukák, akik tudják, hogy örülni kell a beilleszkedésnek, de féltékenység mardossa a lelküket...

Szóval, nem csak az anyukám lett kisgyerek, és is egy aggódó szülő lettem...pedig nekem tudnom kellene, vannak észérveim, de azok hatástalanok az érzelem felett...