Mióta tudom, hogy az anyukámnak mi a baja, mániákusan félek, hogy rám is ez a sors vár...

Tudom, nem szabad félni, mert azzal csak ártok...bevonzom a rosszat. El is hessegetem magamtól ezeket a gondolatokat. Nem foglalkozom vele... ha valamit elfelejtek,addig gondolkodom, míg eszembe nem jut...rendszeresen fejtek keresztrejtvényt, kitöltök mindenféle teszteket, egészen jó eredménnyel. Mégis, állandóan itt bujkál a kisördög...és ennek tetejéba történnek velem egészen különös dolgok, amit logikusan, józan paraszti ésszel nem tudok megmagyarázni...ez már az én hitemet is felülmúlja.

Az elmúlt héten nem voltam az anyukámnál. Hétfőn szépítkezni voltam, kedden dolgoztam és sütöttem-főztem hogy ne menjek üres kézzel a lányomékhoz. Szerdán kora reggel indultam Pestre. Nagyon szuper volt minden, ezt nem kellene ennyivel elintéznem, de majd visszatérek még rá. Csütörtökön hazajöttem, majdnem egyszerre értem a zurammal. Péntek-szombat halálra dolgoztuk magunkat a kertben, vasárnap Ő elment én meg voltam a gyüliban. Vagyis, kimaradt az anyukám...

Vele kapcsolatban vannak a "nem normális" tapasztalataim. Lehet, el se tudom mesélni...

Állandóan velem van...mintha nem élne és a leke itt ólálkodna körülöttem...A múltkor a hálóban napokig éreztem a szagát...csak én, a zember nem. Kimostam az ágyneműt, szellőztettem világba, de nem volt hatásos. Aztán magától megszűnt...

A házeladásról, már teljesen letettem, mert ott meg az apukám jelenlétét érzem. Álmomban láttam őket otthon...együtt. Csengettek a kapun és én trappoltam le a lépcsőn, hogy menjek megnézni ki csenget. Mire az apukám rámszólt, hogy menjek vissza nyugodtan, itt van ő, megy megnézi...Azóta nem félek, hogy valaki betör a házba, hiszen ő ott van és vigyáz rá. Ezt az élményemet, tőlem függetlenül a szomszédasszonyom megtetézte. Elmesélte, hogy mikor átment kinyitni az ajtót, elfordította a zárban a kulcsot, de nem tudta kinyitni. Olyan volt, mintha valaki nyomta volna belülről. Erre azt mondta, hogy:" Dezső bácsi! Én vagyok az, szellőztetni jöttem." És az ajtó könnyedén kitárult...

Ma reggel esőben indultam neki az útnak...Menetközben két balesetet is láttam, igencsak sokkolt... Nem szeretek már vezetni, de bárhová elmegyek, ha szükséges...

Mikor megérkeztem, az anyukám nagyon megörült...nem lehet vele kommunikálni, csak azt mondja, hogy"tíra-tíra-tíra", ha örül, és "ja, jaj," ha valami gond van.

Most annyira örült, hogy a sok puszi közepette, én is betársultam a tírába és egy éneket eltíratíráztam neki...adtam neki csokit-vizet-ivólét...és beszélgettünk...

Beszélgettünk a szemünkkel...néztük egymást és két kézzel kapaszkodtunk össze...nem tudom, hogy ő mit gondolt közben, de én gondolatban miközben egymás szemébe néztünk, megáldottam őt és azt mondtam: Azt szeretném, ha nem mennél el. Az lenne a jó, ha megvárnál engem...de ha neked ez így nem jó, akkor nem akarok önző lenni. Elengedlek...és majd megyek utánad, ha befejeztem a feladatomat...

Mikor ezeket így elmondtam, /nem valóságban, csak gondolatban/, halálos fáradtság jött rám. Fogtuk egymás kezét és én az ágy rácsára támasztottam a fejemet és éreztem, elalszom...az utolsó gondolatom még az volt, hogy ha most akarod, hogy menjünk, én benne vagyok...

Nem tudom, hogy meddig aludtam ilyen hülye, kényelmetlen pózban, de az anyukám fogta mind a két kezemet és nézett engem még akkor is, mikor kinyitottam a szememet. Akkor hangosan, érthetően azt mondta: Nem megyek sehova. Itten maradok. Eredj nyugodtan, csináld a dolgodat. És engem határtártalanul nagy békesség töltött el...nem volt kedvem eljönni tőle...

Meghülyültem? És csak az elmém vetít ki olyan dolgokat, amit szeretnék hallani? Vagy tényleg létezik olyan, hogy gondolatban beszélni tudok az anyukámmal? Akivel egyébként már nem lehet?

Mikor jöttem hazafelé,bár láttam a balesetek nyomait, egyáltalán nem féltem...boldog voltam, hogy VAN anyukám...elárasztott a szeretetével és beszéltem vele...megbeszéltem vele egy nagyon fontos dolgot...