free hit counters

Tavaszodunk

Beültettem kiskertemet a tavasszal...énekeltük ezt a dalt és játszottuk a hozzávaló körjátékot gyerekkoromban. Most, hogy itt a jóidő, igazából beültettem a kiskertemet / mármint a balkon ládát / és közben folyamatosan dudorásztam ez a dalt.

Vettem 3 tő árvácskát, két bojtocskát, három bársonyvirágot / büdöskét /, egy mini szekfűt, meg valami apró kék virágú futókát. Korábban már kiültettem a cserepes krókuszt, meg egy kis korallvirágot. Később még teszek majd bele lila petóniát. Annak olyan jó illata van.

Van kint egy kis szekrényke, arra kivittem három cserép virágot. Ezek vészelték át a telet. Őket még hozom-viszem, had szokják a kinti levegőt. A lépcsőházból nem biztos, hogy kiviszem nyárra a " nagy " virágokat . Úgy gondolom, jobb helyük lesz bent, mint kint a tűző napon. Persze, ez még nem biztos.

 

Vettem egy nanagyapót, meg egy nagymamát is, de sajnáltam őket beültetni a virágos ládába. A hálószobában kaptak helyet a polcon.

És vettem a nagyszobába egy kisibolyát. Gondoltam, szép lesz a húsvéti asztalon.

Hozzászólások (5)

Egy újabb csoda

A múlt héten nem voltam gyülekezetben, mert nem voltunk itthon...nem a városban, még az országban sem voltam...Kár volt az utazásért, de erről nem akarok mondani semmit. Nem ilyen lovat akartam...

Az egész hetem borzasztó zűrös volt. Még a zurammal is összevesztünk, el is ment gyorsan az otthonába és a "sok dolga " miatt, egy darabig nem is jön vissza...nem ilyen lovat akartam...

Pénteken voltam kint a kertben és szó szerint rokkantra dolgoztam magam. Reggel kilencre értem ki és kettő után indultam hazafelé. Az autót a felső úton hagytam, mert ott könnyebben megtudok fordulni, de csak vánszorogtam odáig...persze, nem ilyen lovat akartam...

Tegnap délelőtt vettem pár virágot, beültettem a balkon ládába és takarítás után kivittem a szobabából is kettőt, mert bent nagyon meleg van, az is csoda, hogy átvészelték a telet. Gondoltam itt a tavasz, jobb lesz már nekik kint...Igaz, hogy olvastam a neten, hogy lehülés jön, de nekem már itt a tavasz...a kertben is rövid nadrágban és rövidujjú felsőben izzadtam...Szóval kiraktam őket...ma reggel pedig hét fok volt az erkélyen...nem ilyen lovat akartam...

Eddig tartott a rinya és most következzék az örömhír! Mert nem lehet, hogy egy hinta mindig csak lefelé haladjon...kell annak mennie felfelé is...

Tegnap délután a szokott időben elindultam a "lila iskola" felé...ott szokott lenni az Istentisztelet...A kapuban találkoztam a régi barátnőmmel, aki  először elhívott engem ide. Látványosan megörült nekem, mert azt gondolta, még nem vagyok iithon és most egy különleges alkalom lesz. Nem is abban a kicsi teremben voltunk, ahol szoktunk, hanem az emeleten egy nagy teremben...Olyan sokan voltak, hogy a kisgyerekesek a folyosón álldigáltak és egyre csak jöttek új, számomra idegen arcok. Az utolsó sorban foglaltak nekünk helyet , így le tudtunk ülni...az újonnan érkezőknek meg egy másik teremből hordtak még székeket...egy kicsit összepréselődtünk...

Amerikából volt itt egy "híres" prédikátor a feleségével...én nem ismertem őket hallomásból sem, hiszen csak nemrég kezdtem el ide járni...miattuk volt itt ez a rengeteg ember a környék gyülekezeteiből, meg Székesfehérvárról, ahonnan idejött ez a prédikátor házaspár.

Az Istentisztelet a szokásos módon kezdődött...az énekesek dicsőítő énekeket énekeltek, de már ekkor érezhető volt, hogy vibrál a levegő...aki nem élt még át ilyet, el se tudja képzelni és én nem vagyok jó elbeszélő, hogy kellőképpen érzékeltetni tudnám...de a vibrálás azt jelenti, hogy ott van az Isten...a szelleme...ilyet nem lehet érezni egyetlen kőből épült templomban sem...ott csak hideg van és kőszobrok, meg festmények hirdetik, hogy ott van az Isten...de itt a szelleme érezhető, ahogy egy-egy embert megérint...biztosan olvastatok már ilyenről, vagy láttatok filmen...ez azokat is túlhaladja, mert ez egy személyes élmény...

Voltam már ilyen helyen, éltem át személyes találkozást...de, az már régen volt...ez most itt az újdonság erejével hatott rám...és egy darabig csak álltam és borzasztóan vágyódtam rá, hogy nekem is legyen megtapasztalásom...és aki vágyódik az Isten közelségére, ahhoz oda is megy...pedig igazából semmit sem tettem...tulajdonképpen nem is imádkoztam...csak arra gondoltam, hogy annyi minden történt velem, mióta nem vagyok természetfeletti kapcsolatban az Istennel, pegig mikor megtértem azt gondoltam semmi más nem fontos ebben a világban...

És lám, egyre jobban elmerülök a gondjaimban, pedig igazából soha, semmit sem akartam csak egy teljes családot...apa-anya-gyerekek...és itt vagyok egy új, idegen városban, egyedül...

És mire ideáig értem a gondolataimban a prédikátor éppen arról beszélt, hogy a család értéke mennyire leértékelődött...

És ekkor, miközben ott álltam a sok ember között, mintha egy álomba csöppentem volna. Láttam magam egy füves területen és menetelt felém a családom...elől jött a zember, utána az ő gyerekei, unkokái és mögöttük ez enyémek...hihetetlenül jó érzés töltött el... és azt mondtam, hogy persze, Istennek nincs lehetetlen...

De, mivel minden emberben ott van a hit és a hitetlenség rögtön a hitetlenségem azt mondta, hogy meghaltál és jönnek a temetésedre...aztán a hitem megcáfolta...nem látod, hogy élsz? Isten sosem adna rosszat neked, miért nem hiszed el...

Huss! A látomás elszállt, csak a nyoma égett bele a lelkembe...

Nagyon érdekes összejövetel volt, kár, hogy ilyen élményben csak ritkán lehet részünk....

Mikor hazajöttem, hívom a zuramat, hogy most érkeztem...ő meg azzal kezdi, hogy holnap menjek már ki a kertbe és írjam fel a szomszéd kerítésére kitűzött telefon számot, mert a lányáék megakarják venni a szomszédos telket...abban a pillanatban felismertem a látomásomban átélt helyet...a kertünk volt a zöld, füves terület...még meg is kérdezte, hogy nem bánnám-e, ha megvennék és építenének rá egy faházat a szomszédba...

Hozzászólások (9)

Anyám, én nem ilyen lovat akartam...

Látom, senki sem aggódott miattam. Tán észre sem vettétek, hogy eltűntem... :(

Szabédi László: Anyám én nem ilyen lovat akartam

Lovat akartam gyermekkoromban,
Csak kérni kellett s hozták már nyomban.
Alighogy kértem, már ott volt a ló,
Kicsike, mézeskalácsból való.
És én mégis sirva fakadtam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Később, mikor néhány év eltellett,
Nekem megint csak lovacska kellett,
Volt rajta nyereg, gyeplő, takaró,
De ez sem kellett, mert fából való.
És én megint sirva fakadtam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Nagysokára, mikor férfi lettem
S a lovakat már el is felejtettem,
Akkor egy aranyos kocsival óh,
Kapunkba állott négy igazi ló.
És én a kapuba szaladtam,
Egyszer én épp ilyen lovat akartam,
Egyszer én épp ilyen lovat akartam.

Anyámért jöttek, kit ugy szerettem
És én ekkor ujra gyermek lettem.
Mintha csak mondanám: Nézz oda óh,
Milyen szép ez a négy fekete ló!
Aztán ujra sirva fakadtam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Gyermekkorom emléke ez a szívszorító vers....

No, így vagyok most én is sokmindennel...az utolsó ló még nem jött el az életemben, de sosem azt kapom, amit szeretnék...pedig nem kívánok nagy dolgot...csak egy igazit a sok játék helyett...

Hozzászólások (3)

Ne aggódjatok

Csak azért írok, hogy ne aggódjatok miattam, nem tűnök el, nem haltam meg, csak egy pár napra elutazok a zurammal. Majd hétfőn jövünk haza...

Addig is írjatok sokat, hogy legyen mit olvasnom, mikor hazaértem. Én pedig küldök nektek egy kis tavaszt a régi házam kertjéből. Sajnos nem idei felvétel...

 

Hozzászólások (0)

Amikor emberileg lehetetlen...

Amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy azt mondjuk az adott helyzetre, hogy ezt emberileg nem lehet megoldani, akkor történik valami...valami, amit úgy hívunk, hogy csoda...a hit csodája.

Valamilyen hite mindenkinek van. Aki ateista, annak is van hite. Az a hite, hogy nincs semmi más a világon, csak az anyag. Az az övé, amit megeszik, amit meg tud fogni, amit el tud érni. Nincs értelme gondolkodni az elmúlt dolgokról, mert azon már úgysem lehet változtatni. Csak ez az egy élete van és annak élvezni kell minden pillanatát, mert a pillanat csak egyszer adatik meg, Amit elszalasztunk, azt már nem lehet megismételni...Most kell boldognak lenni, mert nincs másik élet...Ez is egyféle hit...

Nem akarok a különféle vallásokról szólni, mert az ismereteim nagyon hiányosak róluk. Igazából nem ítélem el egyiket sem..." legyen neked a te hited szerint"- olvastam többször is már Jézus Krisztusnak ezt a mondását és én ezt úgy értelmezem, hogy ha valakinek nem az a hite, mint az enyém, akkor én nem akarom hogy elhagyja azt...

Ha most ezt olvasná egy igazi hívő, akkor ezen felháborodna. Mert a keresztény embereknek az a feladatuk, hogy mindenkit megtérítsenek és meggyőzzenek arról, hogy az üdvösséghez csak egy út vezet...csak a Jézus Krisztus által lehet üdvözülni...De valójában ugyanezt mondják a másféle hitűek is. Csak az övék az egyedül üdvözítő...úgy gondolom, hogy ezért mondta Jézus, hogy: " legyen neked a te hited szerint"

De én erről nem akarok meggyőzni senkit...tiszteletben tartom mindenkinek a saját hitét és elvárom, hogy az enyémet is tartsák tiszteletben...

Szívesen beszélek bárkinek az én hitemről, szívesen elmondom személyes tapasztalataimat, örömeimet, aggályaimat...azt is hozzáteszem, amit a biblia ezekről tanít, de hogy ki-miben higgyen, azt mindenkinek saját magának kell eldöntenie...

Jó dolog, ha valaki ugyanazt hiszi, mint én de ha nem így van, az sem lehet gátja egy jó kapcsolatnak...

Valójában, nem is erről akartam írni...azt akartam elmesélni, hogy kerülök napról-napra közelebbi kapcsolatba az én Istenemmel...

1990 december 20-án merítkeztem be egy pünkösdi gyülekezetben. A bemerítkezés keresztséget jelent. Itt nem gyerekeket keresztelnek  meg, hanem felnőtteket, akik felelőséggel tudják eldönteni, hogy milyen úton akarnak járni...

A lényeg a felelősségen van...egy gyerek, akit megkereszteltetnek a szülei, nem biztos, hogy azt a hitet szeretné gyakorolni...egy felnőtt már el tudja dönteni, hogy mit akar. Vagy nem...Hiszen életünk során sokszor hozunk olyan döntéseket, amiket megbánunk és nem akarjuk folytatni. Az embert az Isten szabad akarattal áldotta meg...senki nem kényszerítheti rá az akaratát...önállóan dönt...aztán viseli a döntésének a következményeit, mert minden döntés következményekkel jár...vagy jó, vagy rossz, de következmény mindig van.

Szóval, akkor én úgy döntöttem, hogy elfogadom a Jézus Krisztus által felkínált kegyelmet és az Ő útján akarok járni, neki tetsző életet akarok élni...mélyen bennem volt, hogy " én és az én házam népe, az urat szolgálom"...az én házam népe a gyerekeimet jelentette, hiszen egyedül neveltem őket, egyedül én voltam felelős a sorsukért. Ezt az utat tartottam jónak, mivel még gyerekek voltak, nekem kellett döntenem helyettük. Pedig épp az imént írtam le, hogy csak felnőttek tudnak önmagukról felelősséggel dönteni...magamról dönthettem, de róluk nem...

Amikor az ember megtér, az addig rossz dolgok elkezdenek más szemszögből látszani...megváltozik minden...ahol a Jézus békéje és szeretete él, ott öröm és békesség lakozik...de csak addig, amíg képes vagyok csak a keresztre tekinteni...

Amikor Jézus a vízen járva ment a tanítványai felé a tanítványok nagyon féltek. Péter a legkedvesebb tanítványok egyike mondta, hogy ha tényleg te vagy az, akkor had menjek én is a vízen. Jézus mondta neki, hogy gyere. És Péter elindult... Nézte az Urat és csodálkozott, hogy nem süllyed el. De amint a szemét levette az Úrról, meglátta a végtelen tengert, abban a pillanatban elsüllyedt...még jó, hogy ott volt Jézus és kiemelte a tengerből...

A tanítványok ott voltak a Jézus közelében, látták-hallották-érintették őt...de, ha eltávozott a közelükből, ugyanolyan esendő emberek lettek, mint előtte...

A mai embernek is nehéz megmaradni a hitben...az én életem is olyan volt, hogy ha felnéztem Jézusra, a hitemre, akkor képes voltam a gondok fölött járni, de ha a szememet a gondjaimra függesztettem, akkor elleptek azok...ilyen az ember, nincs ebben semmi különös...

Nagyon sokáig csak a gondjaimra tekintettem, meg akartam oldani mindenáron...de nem tudtam...és egyre messzebbre kerültem az Istentől...most viszont egyre közelebb vagyok hozzá, egyre nagyobb a békességem és egyre nagyobb a bizonyosságom is...majd egyszer folytatom...

Hozzászólások (25)

Tavaszi készülődés

Itt olyan szuper idő van, hogy nem lehet megmaradni a falak között. Már kora reggel csivitelnek a madarak, süt a nap és jól esik a beáradó hűvös levegő. A fűtés még megy, de már nem lehet elviselni...nyitott ablaknál alszunk.

Így élveztem ezt régen is, a régi házamba is már kora reggel betűzött a nap és trilláztak a madarak.Csak ott nem az ablakot nyitottam ki, hanem lejjebb húztam a gázt. Itt nem tudom megtenni, a szabadba engedem a meleget...

Ott is, itt is a napsütésben úszó teraszon iszom meg a reggeli kávémat...12 fok volt reggel, de nem fáztam, pedig csak hálóing volt rajtam...

Azt gondolná az ember, hogy ott több volt a dolog, a kertet rendben kellett tartani. De, ez nem igaz. Abban a kertben feleannyi sem volt a munka, mint itt...tegnap azt mondtam a zuramnak, hogy ebbe bele fogunk dögleni!

Az elmúlt nyáron nagy viharban kidőlt az összes szőlőkaró. Megtámogattuk, hogy ne menjen tönkre a termés, de most, a metszés idején derült ki, hogy nem is a vihar volt a ludas, hanem a karók voltak elkorhadva a földben. Ezeket mind ki kellett cserélni. Anyagilag sem volt könnyű  elviselni, hiszen száz karót kellett vennünk...de a fizikai megterhelés még nehezebb...

Helyenként 2-3 darab fából volt összedrótozva a karó...kihúzni könnyű volt, mert a földben lévő rész teljesen elkorhadt. De úgy össze voltak tekergetve és olyan merev volt a drót, hogy alig bírtam lefejteni. És ráadásul még a kordon drótot is újra kellett rögzíteni...

A zembert meg az új karók beverése viselte meg. Mert a karó magassága 170 cm, az én férjem pedig 173 cm. Vagyis a feje fölül kellett indítania a nagy kalapácsot, hogy rá tudjon suhintani a karóra...és legalább 30 centire a földbe kellett mennie...

Első nap nem is tudtunk megcsinálni csak egy sort...úgy mentünk haza, mint akin átment az úthenger...

Nosza, szerzett a zuram egy karóbeverő gépet. De, ez a gép, nem gép...a gép magától tud dolgozni...ez csak egy eszköz, amivel egy hajszálnyival könnyebb a munka. Vagyis nem kell magasra emelgetni a kalapácsot, hanem egy felülről behegesztett vas csövet a karó tetejére  kell húzni és két kézzel lehet lefelé rángatva beverni a karót....szóval nem a kútba, csak a kávájára és belehullot!

Három sort csináltunk meg és azt mondtam, hogy menjünk haza, mert nem bírom tovább! Érdekes módon  a zuramat sem kellett győzködni, azonnal belement a javaslatba.

Mikor hazaértünk, akkor mutatta meg, hogy a combjára ejtette a szerszámot és a nadrágja átázott a felhígított vérétől...Én meg csak dohogtam rá:

Jó, hogy el nem törte a lábad! Jó hogy el nem véreztél! Mert aki vérhígítót szed, annak vigyáznia kellene, hogy ne sérüljön meg! Mi meg beledöglünk ebbe a kurva kertbe! Minek kell ez nekünk!? Mehetnénk helyette sétálni...vagy fürdőzni...vagy ülhetnénk nyugodtan a sejhajunkon...

Bizony, a fáradtság kihozta belőlem a házi sárkányt...Ő meg csak nyugtatgatott, hogy már nem maradt csak két sor...ha azt megcsináljuk, már kitart míg élünk...ezt nem kell minden évben csinálni...

Én viszont úgy gondolom, hogy ha csak karban kell tartani azt a kertet, akkor is évről-évre kevesebbet bírunk...nem nekünk való már ez a munka...de már nincs mit tenni...

Én most dolgozóban vagyok, ő meg kiment egyedül a kertbe...Megegyeztünk, hogy nem karózik egyedül, csak darálja e lemetszett gallyakat. Remélem be is tarja...az nem nehéz munka, csak bele kell dugdos ni a gallyakat és azt a gépet villany üzemelteti, azt ki lehet bírni...majd holnap meg megyek vele én is és befejezzük azt a munkát, ami már kitart életünk végéig...kivéve, ha hosszú életűek leszünk...:)

Hozzászólások (7)