free hit counters

Nem fenékig tejfel

El se tudom mondani, hányszor mondtam már, hgy az élet olyan, mint a hinta. Egyszer fent...egyszer lent...egy percre se képes megállni.

Először reagálnék Ápryl születőben lévő regényére. Őszinte csodálattal olvasom. Közben meg szidom magam, hogy : No látod! Neki is megy. Te meg egy megalkuvó, lapuló, önbecsülés híján lévő nyúl vagy.

Mert az az igazság, hogy eredetileg én is azt terveztem, hogy ha nyugdíjas leszek, megírom életem történetét...Mert hiszem, hogy minden ember élete egy regény. Csakhogy ez az én esetemben lehetetlen vállalkozás... Mert én nem tudok/tudnék a más fejével gondolkodni, nem tudom/tudnám megítélni, hogy rajtam kívül az adott dologról mit gondol, mit érez a másik. El tudom képzelni, hogy mit gondolna, de az a másik személy egyáltalán nem biztos, hogy azt gondolja, mint én...Sőt! Nincs két egyforma ember, így nincs két egyforma vélemény sem. Szóval, ezt én nem tudom megtenni...éppen ezért, nagy csodálattal figyelem Ápryl buzgóságát, töretlenségét. Nagyon tetszik, amit csinál.

Ezek után rátérek a saját nyavalyáimra...

A hétvégén itt volt a zuram egy kedves ismerőse, akinek a zember évek óta odaadóan intézi minden dolgát. Munkahelyi, jogi ügyleteit, adás-vételi gondjait, meg a bokám se tudja mis-mit....ez a fickó úgy érzi, hogy tartozik a zuramnak ezért a nejével eljött hozzánk két napra segíteni. Lakatos a szakmája, ügyes, mindenhez értő férfiú. Mi meg csak tötyörgünk, nem bírjuk fizikailag ezt a k...va kertet befejezni. Egy szempillantás és megint itt a szüret és még mindig nem vagyunk készen...

Szóval, ez a férfiú úgy jött, hogy nem pénzért dolgozni, hanem szívességből segíteni. Hát, a munka olyan is volt...Nem is mesélnék róla, mert nem akarok megbántani senkit...de bebizonyosodott, hogy az ingyen munka legalább annyiba kerül, mint a bérelt munkaerő...

Tegnap, Ózdon voltam. Borzasztó nagy volt már a fű a kertben, így nem nézhet ki a porta. Nekiláttam, már majdnem befejeztem, mikor egy darázs úgy gondolta, hogy megbosszulja, amiért  feltártam a rejtekhelyét...és bumm, beleszúrt a bal kezem fejébe. Még el se szisszentettem magam a fájdalomtól, mikor észreveszem, hogy egy egész hadserek köröz körülöttem.Nosza, ott hagytam a kertet, pucoltam befelé.

Én még ilyet nem is láttam. Eddig úgy tudtam, hogy a darazsak fészket raknak eldugott zugokban. Ezek meg a földből nyomultak elő. A kezem pillanatok alatt bedagadt,alig tudtam lehúzni a gyűrűmet...még a hideg is rázott.

Reggel, mikor a szülőváromba értem, a temetőgondnokságnál kezdtem a napomat. Korábban beszéltem a nagnénémmel, hogy a nagyapámék sírja lejárt és meg kellene hosszabbíttatni, el ne adják a helyet ,had pihenjenek békében. Az anyukám, meg ez a nagynéném él még a gyerekek közül, gondoltam fizessük ki közösen. Örült is neki nagyon. A sírhelyet, a nagyapámék vették, még 68-ban, mikor meghalt az akkor 38 éves fiuk. Úgy gondolták, hogy ezt a fájdalmat nem tudják elviselni és ők is hamarosan meghalnak. Ezért három sírhelyet vettek...ekkora sír nincs is ebben a temetőben. A nagyszüleim közel húsz évvel élték tul a fiukat és közben gondozták a focipálya méretű sírhelyet. Mikor ők meghaltak, /egy év különbség volt köztük/ a felesége elvitette onnan a nagybátyámat. Maradtak ketten a három sírban. A családi méretű sírba nem akar menni senki. Mindenki külön fekszik, ez a nagy hely nagy teher...Az anyukám évek óta  nem jár a temetőbe / máshova sem/, a nagynéném meg folyton nyígott miatta, hogy egyedül maradt és csak az ő gondja....két évvel ezelőtt, én cseréltettem ki rajta egy fedlapot, mert valaki rálépett és betört/ egyébként 9 fedlap borítja /...most mondtam, hogy fizesse ki a felét a meghosszabbításnak, nem fizetem egyedül. Bele is ment, örült neki...de este már azt mondta, hogy ha Pesten, /mert ott lakik/ nagyon drága a temetés, akkor majd megmondja a gyerekeinek, hogy hamvasszák el őt, és hozzák haza / a szállítás így ingyenes/ és tegyék be a szüleihez...ehhez én már nem is mondok semmit.

Mikor hazaértem, az anyukám számlájáról akartam levenni a sírhely árát. Már mégse én fizessem... Beteszem a kártyát az automatába, az szépen beszívja és a "kártyabeolvasás folyamatban" helyett, azt írta ki: "az automata karbantartás miatt néhány percig nem működik"...a kártya meg már benne!  Az automatán ott a szám, amit fel lehet hívni ilyen esetben. Túlzás nélkül mondhatom, hogy majdnem egy óráig zenéltek a fülembe, és időnként türelmet kértek...Olyan ideges voltam, hogy szerettem volna behúzni egy nagyot a gép monitorába. Akkor biztos jött volna valami emberi lény, akinek elmondhatom, hogy " A jó k--a anyátokat! " De nem mertem megtenni, mert a kártyát akkor sem kaptam volna vissza, csak megcígattak volna érte...aug. 18-a körül kapom vissza a kártyát. Ja, és Ózdra kell majd érte menni...

Hozzászólások (17)

Meg fogok hülyülni?

Mióta tudom, hogy az anyukámnak mi a baja, mániákusan félek, hogy rám is ez a sors vár...

Tudom, nem szabad félni, mert azzal csak ártok...bevonzom a rosszat. El is hessegetem magamtól ezeket a gondolatokat. Nem foglalkozom vele... ha valamit elfelejtek,addig gondolkodom, míg eszembe nem jut...rendszeresen fejtek keresztrejtvényt, kitöltök mindenféle teszteket, egészen jó eredménnyel. Mégis, állandóan itt bujkál a kisördög...és ennek tetejéba történnek velem egészen különös dolgok, amit logikusan, józan paraszti ésszel nem tudok megmagyarázni...ez már az én hitemet is felülmúlja.

Az elmúlt héten nem voltam az anyukámnál. Hétfőn szépítkezni voltam, kedden dolgoztam és sütöttem-főztem hogy ne menjek üres kézzel a lányomékhoz. Szerdán kora reggel indultam Pestre. Nagyon szuper volt minden, ezt nem kellene ennyivel elintéznem, de majd visszatérek még rá. Csütörtökön hazajöttem, majdnem egyszerre értem a zurammal. Péntek-szombat halálra dolgoztuk magunkat a kertben, vasárnap Ő elment én meg voltam a gyüliban. Vagyis, kimaradt az anyukám...

Vele kapcsolatban vannak a "nem normális" tapasztalataim. Lehet, el se tudom mesélni...

Állandóan velem van...mintha nem élne és a leke itt ólálkodna körülöttem...A múltkor a hálóban napokig éreztem a szagát...csak én, a zember nem. Kimostam az ágyneműt, szellőztettem világba, de nem volt hatásos. Aztán magától megszűnt...

A házeladásról, már teljesen letettem, mert ott meg az apukám jelenlétét érzem. Álmomban láttam őket otthon...együtt. Csengettek a kapun és én trappoltam le a lépcsőn, hogy menjek megnézni ki csenget. Mire az apukám rámszólt, hogy menjek vissza nyugodtan, itt van ő, megy megnézi...Azóta nem félek, hogy valaki betör a házba, hiszen ő ott van és vigyáz rá. Ezt az élményemet, tőlem függetlenül a szomszédasszonyom megtetézte. Elmesélte, hogy mikor átment kinyitni az ajtót, elfordította a zárban a kulcsot, de nem tudta kinyitni. Olyan volt, mintha valaki nyomta volna belülről. Erre azt mondta, hogy:" Dezső bácsi! Én vagyok az, szellőztetni jöttem." És az ajtó könnyedén kitárult...

Ma reggel esőben indultam neki az útnak...Menetközben két balesetet is láttam, igencsak sokkolt... Nem szeretek már vezetni, de bárhová elmegyek, ha szükséges...

Mikor megérkeztem, az anyukám nagyon megörült...nem lehet vele kommunikálni, csak azt mondja, hogy"tíra-tíra-tíra", ha örül, és "ja, jaj," ha valami gond van.

Most annyira örült, hogy a sok puszi közepette, én is betársultam a tírába és egy éneket eltíratíráztam neki...adtam neki csokit-vizet-ivólét...és beszélgettünk...

Beszélgettünk a szemünkkel...néztük egymást és két kézzel kapaszkodtunk össze...nem tudom, hogy ő mit gondolt közben, de én gondolatban miközben egymás szemébe néztünk, megáldottam őt és azt mondtam: Azt szeretném, ha nem mennél el. Az lenne a jó, ha megvárnál engem...de ha neked ez így nem jó, akkor nem akarok önző lenni. Elengedlek...és majd megyek utánad, ha befejeztem a feladatomat...

Mikor ezeket így elmondtam, /nem valóságban, csak gondolatban/, halálos fáradtság jött rám. Fogtuk egymás kezét és én az ágy rácsára támasztottam a fejemet és éreztem, elalszom...az utolsó gondolatom még az volt, hogy ha most akarod, hogy menjünk, én benne vagyok...

Nem tudom, hogy meddig aludtam ilyen hülye, kényelmetlen pózban, de az anyukám fogta mind a két kezemet és nézett engem még akkor is, mikor kinyitottam a szememet. Akkor hangosan, érthetően azt mondta: Nem megyek sehova. Itten maradok. Eredj nyugodtan, csináld a dolgodat. És engem határtártalanul nagy békesség töltött el...nem volt kedvem eljönni tőle...

Meghülyültem? És csak az elmém vetít ki olyan dolgokat, amit szeretnék hallani? Vagy tényleg létezik olyan, hogy gondolatban beszélni tudok az anyukámmal? Akivel egyébként már nem lehet?

Mikor jöttem hazafelé,bár láttam a balesetek nyomait, egyáltalán nem féltem...boldog voltam, hogy VAN anyukám...elárasztott a szeretetével és beszéltem vele...megbeszéltem vele egy nagyon fontos dolgot...

Hozzászólások (10)