Egy nyugdíjas hétköznapjai http://mizsima.blogger.hu hu Elmúlt ! http://mizsima.blogger.hu/2018/01/07/elmult Egyszer minden jó elmúlik...de elmúlik minden rossz is! Elmúlt a karácsony, de elmúlt az ó-év is és beleszaladtunk egy újba...ez vajon, milyen lesz? Nem tudom, de nem is érdekel...lesz ami lesz...

Karácsony előtt meglátogattuk a zuram gyerekeit, elvittük az ajándéknak szánt borítékokat. Nekik ez kis összeg, nekünk óriási...de ennyit szoktam adni az enyémeknek is, ennyit adok az övéinek is. Így tartom igazságosnak. A zember morog hozzá rendesen, de ideadja a felét. Vagyis gyakorlatilag én fizetem a sajátjaimnak és ő is a sajátjainak, csak a gyerekek nem tudják, hogy így különcködünk...Mikor indultunk hazafelé, mind a két "gyerek" azt mondta, hogy még az idén eljönnek egy pár napra. Sőt, az immár felnőtt unoka is beígért a barátnőjével néhány napot.

Tizenegy éve vagyok együtt a zemberrel és amíg nagy házban laktunk, nem jött hozzánk senki. Ebbe a pici lakásba meg valóságos népáradat van. Még mielőtt félre éretené valaki ezt a megjegyzésemet leszögezem, hogy örülök nekik. Örülök, hogy végre elfogadtak, örömmel jönnek.  Csak ne lenne ilyen pici ez a lakás...és bárcsak jönnének az enyémek is! Mert igazából, mióta ők elfogadtak és idejárnak, az enyémek nem jönnek ám...

Szentestén kettesben voltunk a zurammal. Nem sikeredett olyan jól, mint vártam. Megsértődött a drágám...Az történt ugyanis, hogy karácsony előtt elromlott az autója. De annyira, hogy használhatatlan lett...Örülnünk kellett volna, mert találtunk egy szerelőt, aki elvállalta. "Csekély" 230 ezer Ft-ot kellett érte fizetni...igazából elköltötte a akarácsonyi ajándéknak szánt utazás árát. Be akart fizetni nyaralásra...Ez borzasztóan megviselte. Azt mondta nincs pénz, nincs ajándék. Az idén meztelen jön a Jézuska. Én pedig nem voltam elég bölcs...nem gondoltam az érzékeny lelkére.

Nem vettem neki ajándékot, hanem az ajándékra szánt pénzt beletettem egy borítékba és azt mondtam, hogy az ajándékkal hozzájárulok az autó javításhoz. Ezen aztán jól megsértődött...mert nem kellene őt kitartottnak kezelnem...és addig nem is hagyta abba a duzzogást, míg el nem bőgtem magam, hogy ebben nincs semmi megalázó, a felesége vagyok, nem a szeretője, az ő kiadása az enyém is...de hiába mondtam bármit, a borítékhoz nem nyúlt hozzá. Utolsó pillanatban elment a Teskóba és vett két arckrémet meg egy Dove csomagotés letette a fa alá...

Másnap mentünk a lányomékhoz ebédre. Csak kétszáz km-t vezetett egy ebéd miatt. Nem akarta megérteni, hogy ez nem "egy" ebéd, hanem "az" ebéd. Ott voltak a nászék, a vejem testvéréék, a fiamék, és mi. A vejem most jött haza Dél-Afrikából. Ő volt a "Celeb vagyok, ments ki innen" fotósa. Emiatt, az előétel mindenféle afrikai ínyencség volt. Pl. szárított bölényhús, krokodil, zebra, víziló, antilop pástétom, meg a Jóisten tudja még micsoda. Mondanom se kell, hogy egyet sem tudtam megkóstolni... Pedig nagyon akartam...Még szerencse, hogy ez csak előétel volt. A többi kaja nagyon finom volt és igazán nagyon kellemesen telt el a délután.

Estére a fiam lakásába mentünk, ő az új családjánál volt. Itt hál'Istennek kibékültünk, valójában itt volt a karácsonyunk. Nem volt se karácsonyfa, se ünnepi vacsora, csak mi voltunk ketten...

Reggel, a fiam hozta a reggelit és közösen elmentünk "hozzájuk", megnéztük a karácsonyfájukat, meg a Fifikémet. Néhány hónapja ugyanis elvitték Ózdról a Fifit. Még ki sem szálltam a kocsiból, mikor a kutyám már megismert...természetesen vittem neki sok finomságot, de oda se bagózott rá. Csak futott hozzám, aztán el, hogy menjek utána és bemutatta az új otthonát. Befutotta az egész kertet, adarohant a kerítéshez, ahol a szomszég kutyáival "beszélt", mintegy elújságolva nekik, hogy itt vagyok, aztán berohant a házába, majd kidugta a fejét és hívott, hogy menjek már oda. Nagyon jó helye van...A háza a teraszon van, szemben az üveges bejárati ajtóval. Az egyik kislány a "gazdája". Még csak öt éves, de úgy gondoskodik róla, mint egy felnőtt...este, mielőtt lefeküdne, még kimegy és betakargatja a Fifit.

Hazafelé felvettük a zuram kisebbik lányát...jött hozzánk. 28-án este ment el. 29-én jöttek a másik lányáék és szilveszter délelőtt mentek haza. Mindenki jól érezte magát...

Sütöttem egy pogácsát, elkészítettem a szilveszteri menüket, de már nem tudtam élvezni...a petárdázást sem néztem, pedig látszik az erkélyről...lázas voltam, rázott a hideg.

Másodikán délután volt rendelés, az unokáék csak estére érkeznek. Gondoltam, elmegyek az orvoshoz, mert annyira köhögtem, hogy ülve aludtam...ha lefeküdtem meg akartam fulladni.  A váróban van egy számítógép, ahová be kell pötyögni a TAJ számot és kiírja, mikor fognak beszólítani. Egy órakor bejelentkeztem, de három órakor még nem láttam a nevemet kiírva. Én nem tudom, mikor következtem volna, mert még nem volt kiírva a nevem. És azt se tudom, hogy tovább tartotta-e a rendelést, vagy azokat akik idő után voltak, átirányította másnap reggelre. Elvileg négyig van rendelés, de az utolsó beteg, akit akkor mutatott a gép, fél ötre volt kiírva... Felálltam és eljöttem. Bementem a patikába, vettem egy doboz ACC 600-at, meg egy doboz Kalmopirynt és hazamentem. Alig lettem kész a vacsorával, megjöttek a vendégeim...Ők tegnap mentek el...Nagyon jól érezték magukat. Voltunk termál fürdőben, ami jót tett a nyavalyámnak és elvittek az anyukámhoz is.  Megvártak a kapuban és utána mentünk kirándulni Kassára. Ott a zuramtól kaptam egy borostyán köves gyűrűt....

Ma reggel elment a zuram is, majd pénteken jön vissza. Én meg elbontottam a karácsonyfát, kitakarítottam, kimostam 3 adag ruhát, holnapra maradt még 2, a megmaradt kajákat elszortíroztam. Van ami ment a fagyóba, van ami a műanyag vödörbe, a kutyáknak...holnap kezdődik az év eleji 21 napos böjt, nem akarom látni a sok finomságot...

]]>
Sun, 07 Jan 2018 21:46:25 +0100 171415_47694
Advent 2017 http://mizsima.blogger.hu/2017/12/17/advent-2017 Ma meggyújtottam a harmadik gyertyát is az adventi koszorúmon. Szeretem a karácsonyi készülődést. Gyerekkoromban az anyukámmal jártam a református templomba, ahol nagyon szép adventi énekeket énekeltek ez idő tájt. Sosem volt adventi koszorúnk és a házat sem díszítettük fel. Nem is emlékszem, hogy mikor jött ez szokásba. De amikor a gyerekeim kicsik voltak, már mindig készítettem koszorút. Akkor már nem az énekes könyvből énekeltük az adventi dalokat, hanem magnóról hallgattuk és énekeltük vele közösen. Vasárnap ebéd után gyújtottunk gyertyát, körbeültük és addig égett, amíg a karácsonyi kazetta mindkét oldala le nem járt.

Miután az apukám "elköltözött", az adventi koszorút karácsony viliájának reggelén egy kicsit átalakítottam és levittem a temetőbe. Had legyen ott is téli dekoráció. Ezt aztán belepte a hó és csak akkor dobtam le róla, amikor elolvadt. Csak miután hazajöttünk a temetőből, fogtunk hozzá a karácsonyi készülődéshez. Odaraktam a húslevest, az főtt magától és díszitettük a fát, csomagoltuk az ajándékokat...Ebedre levest ettünk, meg főtthúst, vacsorára meg mindig francia saláta volt hideg húsokkal, amit már előző nap elkészítettem. Nem volt kapkodás, idegeskedés, mindennek ideje volt...

Ez egy pici lakás, itt nincs sok lehetőség a dekorálásra. De nem is lenne az otthonom, ha nem próbálnám meg. A zember csak legyint, mint mikor ráhagyjuk a gyerekre a butaságait, szinte észre sem veszi, hogy mit csinálok. De azért úgy gondolom, ha nem csinálnám, feltűnne neki.

Az előszobába most vettük ezt a cipős szekrényt, annak a tetejére raktam a mikulás virágot és a karácsonyi kaktuszt. Nem igazán lesz itt jó helyük, hiszen napot csak áttételesen látnak, de csak nem pusztulnak bele, míg tart az ünnep. Utána majd áthelyezem őket kellemesebb környezetbe. Előkerült az illat házikó is. A kéményébe öntöttem illóolajat és mécsest tettem bele. Árad belőle a karácsonyi  illat.

Ezt a hálóba tettem az éjjeli szekrényre. Egy öblös vázát teleraktam arany, meg piros díszekkel. A fára a díszeim negyedét sem fogjuk rárakni. Valójában nem is lesz igazi kaácsonyfám, csak egy műfenyő, mert nem férne el. Már volt itt egy karácsonyunk és akkor az előszobaszekrény nyitott polcán találtunk neki helyet. Most is ott lesz.

A konyha ablakba felkötöttem a csillagot. Ez évekig a bejárati ajtót díszítette, de oda most újat vettem. Azt még nem fényképeztem le, de holnap pótolom és megmutatom azt is.

Még nem a karácsonyi abrosz, de már ez is "ünnepi" hangulatot sugároz. A gyertyát nem gyújtom meg, mert közel a függöny és nem akarok tüzet csinálni, de jól esik a szememnek.

Az ablakba ma aggattam égősorokat a konyhába is, meg a nappaliba is. Elég nehéz volt lefényképeznem, mert nincs profi gépem, de azért látszik.

Itt van a bejárati ajtó az idei kopogtatóval.  Szerintem szép.

Így készülődök és hétről-hétre közelebb kerülök az ünnephez. Lélekben is, meg külsőségekben is...

 

 

]]>
Sun, 17 Dec 2017 20:58:16 +0100 171415_47548
Hahóóóóóóóóóóóóóó! http://mizsima.blogger.hu/2017/12/08/hahoooooooooooooo Most pont úgy vagyok, mint mikor leállítottam a blogomat. Nem tudok belépni se a sajátomba, se a tiétekbe. Látom, hogy írtatok, de mikor meg akarom nyitni, azt írja ki, hogy nincs ilyen néven blog. Ez csak velem van így, vagy ti sem tudtok belépni?

Persze, hülye kérdést tettem fel. Mert hiába válaszoltok rá, nem tudom elolvasni. A kör így bezárult.

]]>
Fri, 08 Dec 2017 21:28:14 +0100 171415_47481
Egy igazi karácsony http://mizsima.blogger.hu/2017/12/05/egy-igazi-karacsony

A karácsony igazi ünnepe a betlehemi gyermek megszületése...a gyermek, akit az egész világ megváltójának tartanak...akinek születését, angyal vitte hírül az embereknek...aki kitaszítottként, hajléktalanként született erre a világra, mégis a legnagyobb lett mindenkinél...

De, most nem arról a bizonyos gyermekről akarok szólni...

A gyermek születése számomra mindig is egy igazi csoda ... Valószínűleg azért, mert olyan sokat kellett küzdenem érte...

Bizonyára emlékeztek rá, hogy írtam régebben egy posztot, kedves kis kolléganőmről, aki a gyerekeimmel egyidős és három kisbabája született egyszerre...aztán egy-két hét elteltével elveszítette mind a hármat...három pici koporsó és elviselhetetlen fájdalom...hogy lehet ezt kibírni...

Vigaszként,  elmeséltem neki az én történetemet és a lázadásomat... Jókat beszélgettünk akkoriban, de igazából biztos vagyok benne, hogy ha az esze el is fogadta, a szíve nem értett velem egyet...mélységesen átéreztem akkor a fájdalmát, de én már tudtam, hiszen átéltem és megéltem a megoldást is ! Teljes szívből hittem, hogy mindennek oka van és tudtam, Istennél van a jó megoldás...

A poszt tetején láttok egy iker párt...ezt a képet a netről kerestem ki, mert nem akartam személyiségi jogokat sérteni és nem akartam az Ő gyerekeit kirakni, hiszen nem is tudja, hogy írok róla...

Ha lehetne, kiraknám azt a kettőt, akiket ma láttam először a fészbukon...ugyanis, megszülettek a kis kolléganőm gyermekei. Egy fiú és egy lány...legalább annyira szépek, mint akiket feltöltöttem illusztrációként. Olyanok, mint két kis tündér, akik ha nem is karácsony éjszakáján születtek, de akiket a szülei annyira vártak... ők igazi karácsonyi ajándékok akik képesek eltörölni szüleik szívéből a bánatot, akik örömre fordítják a szomorúságot, akik feledtetni tudják velük az átsírt napokat...a gyász fájdalmát...

Eljött az örömnek az ideje, megszületett a gyermek...sőt! Megszülettek a gyermekek...azt kavánom, hogy legyetek áldottak.

]]>
Tue, 05 Dec 2017 15:53:46 +0100 171415_47457
Az utolsó lap http://mizsima.blogger.hu/2017/12/03/az-utolso-lap

Elérkeztünk az idei év utolsó hónapjára. Mikor áthajtom a naptárat az utolsó lapra, mindig felmerül bennem, hogy számadást kellene csinálnom, hiszen eltelt egy újabb év, ismét öregebb lettem egy kicsit és egy év olyan hosszú, annyi minden történik egy év alatt...

Nem is olyan régen, egy ismerősöm megkérdezte, hogy mit szoktam csinálni? És erre az egyszerű kérdésre nem tudtam kapásból válaszolni. Gondolkodtam rajta, aztán azt válaszoltam, hogy semmit...Mert igazából nem csinálok semmi említésre méltót. Hétfőn takarítok, kedden dolgozni megyek, szerdán meglátogatom az anyukámat, csütörtökön ismét dolgozom, pénteken jön a zuram és egy pillanat alatt elszalad a hétvége. Aztán kezdődik megint elölről...Egyik hét olyan, mint a másik, szélsebesen sietnek egymás után.

És most, hogy számot szeretnék vetni a 2017-es évvel, most is azt tudom mondani, hogy nem történt velem semmi említésre méltó egész évben. Ilyen még nem volt!

Akárhogy töröm a fejem, semmi értelmes, semmi hasznos dolog nem történt velem. Azt hiszem, ez már a vég...Persze, nem az út vége, de nagyon közel van hozzá...ez már nem én vagyok...hihetetlen módon megváltoztam.

]]>
Sun, 03 Dec 2017 17:08:03 +0100 171415_47433
Eladom a házamat http://mizsima.blogger.hu/2017/11/28/eladom-a-hazamat Nem tudom, hogy örüljek-e, vagy búslakodjak, de az éjszaka eldöntöttem...eladom az ózdi házat.

A zuram szanatóriumban van, de ha itthon lenne is az lenne a véleménye, hogy: "Én ebbe nem akarok beleszólni. Ez a te házad, beszéld meg a gyerekeiddel, ha egyedül nem tudsz dönteni. "

A hétvégén igazából azért mentem a gyerekeimhez, hogy a tanácsukat kérjem...de, nem jött össze.

A fiam már  több, mint egy éve olyan szerelmes, amilyen csak rózsaszín leányregényekben szokott lenni. Vannak aggályaim, de mivel nagyon boldog, én is vele örülök. Náluk voltam ebéden a lányommal közösen. Úgy terveztem, hogy ott leszünk majd mind a hárman, megbeszéljük a részleteket...Sajnáltam előhozni, nem akartam ünneprontó lenni.

Este a lányoméknál aludtam. Megpróbáltam előrukkolni a hírrel, de úgy éreztem, hogy áthatolhatatlan kőfal van köztünk ebben a témában...

Aztán mivel a testvéremmel olyan hideg-rideg elutasító viszonyban vagyok mióta az anyukám otthonban van, nem mertem őket felhívni. Ráírtam a sógornőmre és egy kicsit cseteltünk. Őt is megviseli a köztünk lévő rossz viszony, elmondta, hogy a testvérem se neki, se nekem nem tudja megbocsátani, hogy az anyukám otthonba került. Teljesen elszigetelve él, az anyukáját is, meg a testvéreit is egyedül látogatja...és az anyukámhoz nélküle megy el a bátyám...Mondtam neki, hogy fel fogom keresni a tesvéremet, mert vevő van a házra és osztozni akarok.

Osztozni akarok...emiatt a két szó miatt nem lehetett beszélni a gyerekeimmel, mert ők meg ezt nem tudják megbocsátani nekem...Igazuk van teljes mértékben...jogilag az enyém a ház, az anyukám haszonélvezeti jogával megterhelve. De nem csak jog van a világon! Létezik emberség is, lelkiismeret is...asszerint pedig a testvéremnek is jár belőle. Úgy gondoltam, hogy kiveszem azt az összeget az árból, amit akkor ráköltöttem, mikor odakölltöztem az anyukámhoz. Akkor én beletettem mindenemet...volt lakásom, autóm, meg pénzem is...a megmaradó összeget meg kétfelé osztom. A fele az enyém, a fele a testvéremé. Az én részemet megtoldom azzal amit előre kiveszek magamnak és odaadom a két gyerekemnek...Ezt akartam elmondani nekik, de nem volt rá lehetőség.

Tegnap este még megkérdeztem a fiamat, mivel vele szóba sem került a ház, hogy eladjam-e ennyi összegért? Igazából 100 ezerrel kevesebb, mint amit kapni akartam érte. Ő meg nagyvonalúan annyit mondott, hogy ha téged annyira zavar, akkor átutalom én neked azt a pénzt és add oda a p...ba. Nem ér az már semmit.

Olyan zaklatott voltam, szinte semmit sem aludtam az éjjel...hajnalban vettem be két valeriánát és reggel alig hallottam meg a zember telefonját...érdekes módon megnyugodtam, nem vagyok fáradt és miután elvégeztem a rám bízott feladatokat / mert most éppen dolgozóban vagyok/, még arra is jutott időm, hogy kibeszéljem magamból a gondjaimat...

]]>
Tue, 28 Nov 2017 12:20:46 +0100 171415_47409
Gyerekes hétvége http://mizsima.blogger.hu/2017/11/23/gyerekes-hetvege A zuram elment a szanatóriumba, három hétg szalma vagyok. Természetesen, még meg sem érkezett, már zajlanak az események...

Először is, tegnap nálunk volt a házicsoport. Hetente máshol összegyűlnek a "tesvérek" és egy kicsit oldottabb, barátibb hangulatban mint az Istentiszteleten, de ugyanaz történik. Én nem voltam eddig még csak egy helyen, mert egyrészt este nem szeretek elmenni egyedül sehová. Nekem a sötét a mumus, csak akkor mozdulok ki, ha elkerülhetetlen. Másrészt, meg nem akarom ráerőltetni a zemberre se a közösséget, se a hitet. Ha pedig odajönnek, akkor nem lenne illő, ha ő közben átvonulna a másik szobába. Azért nem mentem, hogy nálunk ne kelljen házi csoportot tartani. Meg is értette ezt mindenki...látszólag. Mert csak azok az emberek voltak itt tegnap, akikkel bensőségesebb viszonyban vagyok. A többiek nem jöttek el...pedig elfértünk volna, átrendeztem hozzá a nagyszobát...De sebaj, így is jó volt. Sőt! Felajánlottam az otthonomat a jövőhétre is. Igaz, hogy vasárnap nem leszek ott az Istentiszteleten, mert megyek a gyerekeimhez, de majd tolmácsolják a többieknek. Aztán jövő ilyenkorig, amikor megint szalma leszek, nem lesz nálunk ilyen összejövetel.

Szombaton reggel, hacsak vénasszonyok nem röpködnek az égen seprőnyélen, megyek a gyerekeimhez! Pestre megyek a lányomhoz / most ő is szalma /és délután együtt megyünk Szentendrére a fiamhoz...Vasárnap meg majd megyünk az IKEÁ-ba, hátha sikerül a Mikunak beszerezni valami nem túl drága és szükséges ajándékot. Viszem a kártyámat...:)

Alig várom, hogy együtt lehessek velük egy kicsit!

Már kel a kovász. A kisfiam ugyanis kenyeret rendelt...sokmagvasat, rozsosat, frisset, ropogósat...olyat, amilyet csak én tudok sütni.

Meg gerslis töltött káposztát! Ezt is csak én tudon csinálni és mivel a zuram meg se kóstolja a gersli miatt, ilyet csak akkor csinálok, mikor nekik kell...

Remélem jó lesz minden és igazi összebújós hétvégénk lesz...

Bár, leselkedik a békétlenség ördöge / úgy tűnik van vevő a házra, de erről még nem mondok semmit /, de elküldöm a pokol mélységes fenekére! Nem engedem, hogy megmérgezze az együttlétünket...

Elkészültek. Ezt mind a kettőt a fiam kérte, a lányomnak majd vasárnap sütök ott kenyeret és viszek neki egy rakat töltött káposztát. Azt nem fényképeztem le.

]]>
Thu, 23 Nov 2017 12:35:38 +0100 171415_47372
Nagy az Isten hatalma http://mizsima.blogger.hu/2017/11/20/nagy-az-isten-hatalma Nem sok időm van írni, de ezt nem hagyhatom ki. Ha már megterheltelek titeket a szomorúságommal, el kell mondanom az örömömet is...

A múlt héten szerdán voltam az anyukámnál. A péntek kimaradt az osztálytalálkozó miatt. Most hétfőn mentem.

Mikor már majdnem a szobájához értem az egyik nővérke mondta, hogy nincs bent. Rögtön belém vágott a ménkű és ijedten kérdeztem, hogy hol van? Mire ő elmosolyodott és azt mondta, hogy az ebédlőben a többiekkel. Nézik a TV-t. Pontosabban, inkább csak hallgatják, mert jó mulatós zene van benne.

Megfordultam és mentem az ebédlő felé...és tényleg, néhány kisöreg ott ült a TV előtt és aki tudta énekelte, aki nem, az tapsolt hozzá, de ment a zene...Az én anyukám is tapsikolt hozzá...Annyira, de annyira örültem, hogy még sírni is elfelejtettem.

Az anyukám beszédes kedvében volt, de nemigazán értettem amit mopndott. Volt abban Marika is, meg édesanyám is...de, most nem kérdeztem vissza, nem vette észre, hogy nem értem...végtelenül sok puszi cuppant el köztünk...adtam mindenkinek szaloncukrot, az anyukámnak ivólevet is...

Akkor sírtam el magam, mikor bejött a nővérke és mondtam neki, hogy én már azt hittem elalszik az anyukám...Együttérzően megölelt és azt mondta, hogy nem lehet tudni, hogy mikor történik meg, de láthatom, hogy most milyen jól van és máskor is kiszokták ültetni...

Amikor láttam rajta, hogy elfáradt, bementünk a szobába és ebéd előtt aludt még egy kicsit...

Hazafelé meg végig énekeltem az utat..." nagy Istenem, ha látom a világot, melyet teremtett, szent legyen szavad, szívem feléd, ujjong örömtele, mily nagy vagy te, mily nagy vagy te"...

]]>
Mon, 20 Nov 2017 16:44:18 +0100 171415_47357
45 év nagy idő http://mizsima.blogger.hu/2017/11/19/45-ev-nagy-ido Negyvenöt éves érettségi találkozóm volt. Ez volt a kilencedik találkozónk, öt évente rendszeresen összejöttünk, elmeséltük kivel mi történt az előző öt évben.

Az igazi osztályfőnökünk már nagyon régen az égi gimnáziumban tanítja az ifjúságot...eleinte több tanár is részt vett a találkozókon, de az idő múlásával az ő létszámuk is megcsappant, ők is betársultak abba a gimnáziumba, ahová az ofi is átigazolt.

Most csak a régi matematika tanárunk volt itt, ő vállalta át az osztályfőnök szerepét. 82 éves elmúlt, nagyon megöregedett. Már ott állt az ajtóban, mikor mentünk. Nagy öröm járta át a szívemet, mikor nevemen szólított...sok osztálytársamat nem ismerte meg.

Negyvenketten kezdtük el a gimit 1968-ban. Ez egy matematika-fizika tagozatos  elit osztály volt. Hetente 7 matematika óránk volt, meg 6 fizika. Akkoriban még szombaton is volt tanítás. Mindenkit felvettek, akinek megvolt a legalább 4,5 általános iskolai átlaga. Olyan sokan voltunk, hogy az első nap több padban is három gyerek ült a kettő helyett. Egy hét után felajánlották, hogy aki szeretne, átmehet másik osztályba. Volt olyan, aki élt a lehetőséggel és átváltott...én maradtam. Nagyon nagy volt a lemorzsolódás, minen évben lemaradt a padtársam...

Igazából régen nem gondoltam a kezdetekre de a találkozókon az ötév alatt történt után mindenkinek szokás elmondania legalább egy élményt, ami vele történ a gimis évek alatt. Az egyik lány most egy ősrégi statisztikával állt elő. Megvolt neki az eredeti névsor, a nyolcadikos átlaggal és mellette volt az első félévi eredmény. Bizony szégyenkeztem a zuram előtt...mert 4,6 voltam nyolcadikban és félévkor 2,9...ő meg finoman megkérdezte, hogy ilyen rossz tanuló voltál?

Mikor rámkerült a sor, bár nem ezzel az emlékkel készültem, de elmondtam, hogy most nagyon szégyellem magam, de: nagyon pechesen indultam, az első jegyem már nem is tudom miből, de kettes volt és bizony onnantól kezdve csak akkor kaptam hármas osztályzatot, ha mindent tudtam. Nekem a hármas olyan volt, mint sokaknak az ötös. Egészen addig, míg a jelelévő tanár át nem vette a matekot. Egy életre szőló élmény volt az első feleletem a táblánál. És érdekes módon a jelenlevők is emlékeztek erre a történetre. Heti hét órában nagyon sok lehetőség volt a feleletre, élt is vele a tanár úr. Csak az enyém volt nevezetes, mert egy kettes matekos először kapott ötöst. Megoldottam a feladatot a táblánál, ő jelezte az osztály felé, hogy ötös, nekem meg intett, hogy mehetek a helyemre. Én meg megkérdeztem, hogy hányast kaptam, mert nem láttam, mit mutatott. Ő meg visszakérdezett, hogy mit gondol? Mondtam neki, hogy hármast.

- Hármast?! Kijavítsam hármasra?- Méltatlankodott a tanárúr. Én meg csak álltam és értetlenkedve néztem rá.

- Tudta, vagy nem tudta?- kérdezte.

-Tudtam.-Mondtam bizonytalanul.

-Akkor mit gondol, hányast kapott? Hányast kap az az ember, aki hibátlanul megoldja a feladatot?

- Én hármast szoktam kapni ilyenkor. Mások ötöst...

- No, akkor vegye tudomásul maga is, meg az egész osztály, hogy ÉN annak az embernek, aki tud, ötöst adok. És annak, aki nem tud, egyest. Menjen a helyére!

Helyrementem, leültem és elkezdtem sírni...a tanár úr odajött, a vállamra tette a kezét és mérgesen azt mondta. Nem maga kapta az ötöst, hanem az a felelet, amit produkált. Máskor is ilyet kap, ha tudja és egyest, ha nem tudja. És ez vonatkozik mindenkire!

Most, 45 év után derült ki, hogy a többiek, bár jóval okosabbak voltak nálam, óriási hátszéllel haladtak előre. Nem csak az eszük volt több, hanem a támogatottságuk is...Nem egyszerűen peches voltam az elején, hanem az volt a tendencia, hogy ebbe az osztályba csak azok a gyerekek járhatnak, akik "olyan közegből" jöttek.

Nem mesélem el a piszkos történeteket, amik kiderültek, mert nincs jelentősége...

De az biztos, hogy a négy év alatt vért izzadtam,hogy megmaradhassak, az anyukám rendszeresen ostromolt, hogy "hagyd abba lyányocskám"...egy senkinek éreztem magam annak ellenére, hogy négyessel érettségiztem...

Ennek a matematika tanárnak köszönhetem, hogy pedagógus lettem és neki köszönhetem, hogy soha nem a származást, nem a szülők egzisztenciáját néztem...igaz, nem is dolgoztam sose elit gyerekekkel, de nem is vágyódtam rá...

Életemben először büszke voltam magamra...és a férjem is büszke volt rám.

]]>
Sun, 19 Nov 2017 09:34:40 +0100 171415_47343
Tényleg szegények vagyunk? http://mizsima.blogger.hu/2017/11/16/tenyleg-szegenyek-vagyunk

Most éppen dolgozom. Vagyis, nem dolgozom, csak bent vagyok az irodában. Igazából ez lenne a munkám. Eredetileg az volt a feladatom, hogy hetente kétszer 4 órát töltsek bent az irodában és ha jön valaki jelentkezni B kategóriás tanfolyamra, akkor írjam fel és tájékoztassam a feltételekről. Persze, sosem volt csak ennyi a munkám. Az autósiskola minden írásbeli feladata az enyém. Eleinte borzasztó nehéz volt, sokat hibáztam, az gondoltam, hogy én ezt sosem tudom megtanulni. Tévedtem. A főnököm már fizetésemelést is adott, úgy megvan velem elégedve. Pesze az emelés szó az túlzás, mert még így sem kapom meg azt az összeget, ami után fizeti értem az adót. De ez egy cseppet sem érdekel, hiszen én nem ebből élek. Nekem hál'Istennek van nyugdíjam amiből akkor is megtudnék élni, ha a férjem nem lenne velem.

De nem is erről akartam írni... Igazából az foglalkoztat már egy jó ideje, hogy az ifjúság mennyire elégedetlen a helyzetével...és amit én itt naponta látok, merőben ellent mond ennek.

Egy autós iskolában dolgozom, ahol a tanulók 90%-nak még nincs érettségije, vagyis nem érte el a 18 évet. A jogosítvány pedig, ha mindenből elsőre levizsgázik 192100 Ft.

Én kurvára elégedett vagyok az anyagi helyzetemmel, de mikor a fogamat csináltattam, vártam egy pár hónapot, hogy ezt az összeget kifizethessem. Ezek a gyerekek meg születésnapjukra kapják ajándékba! És van olyan gyerek, aki háromszor is neki fut a vizsgának, közben természetesen veszi a pót órákat, aminek darabja 4200 Ft.

Amikor én főiskolás voltam / nem középiskolás 18 év alatt/ nekünk is több helyszínen voltak óráink, rohantunk egyik helyről a másikra, hogy el ne késsünk. Természetesen itt is így van, úgy tűnik ebben sem változott az oktatás. Egy középiskolában van az irodánk. Ennek az iskolának két külön épülete van. A kettő olyan távolságra van egymástól, hogy busszal nem lehet átmenni egyik épületből a másikba, mert nincs egy buszmegállónyi távolság a kettő között. Azt gondolná az ember, hogy akkor gyalog járnak. Hát, aki ezt gondolja, az nagyon téved! Ezek a gyerekek autóval járnak az egyik épületből a másikba. Nem is akármilyennel!

Az asztalom közvetlenül az ablak mellett van és onnan az iskola parkolójára van kilátásom. A szemem köztudottan nem a legjobb és ez csak enyhe kifejezés a látásomra. Így mikor bekapcsolom a gépet, elhúzom a függönyt, hogy több fény jöjjön be. Ha akarom, ha nem, látom mikor jönnek-mennek-parkolnak a fiatalok.  Szuzukit csak gyéren lehet látni. Van itt Peugeot, Ford, Mercedesz, Kia, Renault, meg a jó'Isten tudja még, hogy milyen márka. A maximum 18 éves gyerekeknek...

Igaz, ez egy neves középiskola, ide a legjobbak járnak...de a többiben sincs másként. A városban egymást  érik az autós iskolák és azokban többnyira diákok tanulnak vezetni. Nyáron, mikor nincs tanítás, csak pangás van...

Érdekes világban élünk. Ápryl írja a történeteit azokról, akik nem járnak busszal, mert nem telik nekik jegyre, bérletre...én meg azokat látom, akik nem szállnak fel a buszra, mert nem akarnak vegyülni az ott utazókkal. Mintha nem is lenne közép...

Ha a városba megyek, többnyire gyalog járok. Van autóm, de nem szertem használni csak hosszútávon. És van bérletem is / még nem utazom ingyen /, de szükségem van a mozgásra és ha nem vagyok felmálházva, akkor gyalogolok. Olyan, mintha sehova sem tartoznék, csak kívülről figyelem az embereket...

]]>
Thu, 16 Nov 2017 20:24:02 +0100 171415_47331