free hit counters

Anyám, én nem ilyen lovat akartam...

Látom, senki sem aggódott miattam. Tán észre sem vettétek, hogy eltűntem... :(

Szabédi László: Anyám én nem ilyen lovat akartam

Lovat akartam gyermekkoromban,
Csak kérni kellett s hozták már nyomban.
Alighogy kértem, már ott volt a ló,
Kicsike, mézeskalácsból való.
És én mégis sirva fakadtam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Később, mikor néhány év eltellett,
Nekem megint csak lovacska kellett,
Volt rajta nyereg, gyeplő, takaró,
De ez sem kellett, mert fából való.
És én megint sirva fakadtam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Nagysokára, mikor férfi lettem
S a lovakat már el is felejtettem,
Akkor egy aranyos kocsival óh,
Kapunkba állott négy igazi ló.
És én a kapuba szaladtam,
Egyszer én épp ilyen lovat akartam,
Egyszer én épp ilyen lovat akartam.

Anyámért jöttek, kit ugy szerettem
És én ekkor ujra gyermek lettem.
Mintha csak mondanám: Nézz oda óh,
Milyen szép ez a négy fekete ló!
Aztán ujra sirva fakadtam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Gyermekkorom emléke ez a szívszorító vers....

No, így vagyok most én is sokmindennel...az utolsó ló még nem jött el az életemben, de sosem azt kapom, amit szeretnék...pedig nem kívánok nagy dolgot...csak egy igazit a sok játék helyett...

Hozzászólások (3)

Ne aggódjatok

Csak azért írok, hogy ne aggódjatok miattam, nem tűnök el, nem haltam meg, csak egy pár napra elutazok a zurammal. Majd hétfőn jövünk haza...

Addig is írjatok sokat, hogy legyen mit olvasnom, mikor hazaértem. Én pedig küldök nektek egy kis tavaszt a régi házam kertjéből. Sajnos nem idei felvétel...

 

Hozzászólások (0)

Amikor emberileg lehetetlen...

Amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy azt mondjuk az adott helyzetre, hogy ezt emberileg nem lehet megoldani, akkor történik valami...valami, amit úgy hívunk, hogy csoda...a hit csodája.

Valamilyen hite mindenkinek van. Aki ateista, annak is van hite. Az a hite, hogy nincs semmi más a világon, csak az anyag. Az az övé, amit megeszik, amit meg tud fogni, amit el tud érni. Nincs értelme gondolkodni az elmúlt dolgokról, mert azon már úgysem lehet változtatni. Csak ez az egy élete van és annak élvezni kell minden pillanatát, mert a pillanat csak egyszer adatik meg, Amit elszalasztunk, azt már nem lehet megismételni...Most kell boldognak lenni, mert nincs másik élet...Ez is egyféle hit...

Nem akarok a különféle vallásokról szólni, mert az ismereteim nagyon hiányosak róluk. Igazából nem ítélem el egyiket sem..." legyen neked a te hited szerint"- olvastam többször is már Jézus Krisztusnak ezt a mondását és én ezt úgy értelmezem, hogy ha valakinek nem az a hite, mint az enyém, akkor én nem akarom hogy elhagyja azt...

Ha most ezt olvasná egy igazi hívő, akkor ezen felháborodna. Mert a keresztény embereknek az a feladatuk, hogy mindenkit megtérítsenek és meggyőzzenek arról, hogy az üdvösséghez csak egy út vezet...csak a Jézus Krisztus által lehet üdvözülni...De valójában ugyanezt mondják a másféle hitűek is. Csak az övék az egyedül üdvözítő...úgy gondolom, hogy ezért mondta Jézus, hogy: " legyen neked a te hited szerint"

De én erről nem akarok meggyőzni senkit...tiszteletben tartom mindenkinek a saját hitét és elvárom, hogy az enyémet is tartsák tiszteletben...

Szívesen beszélek bárkinek az én hitemről, szívesen elmondom személyes tapasztalataimat, örömeimet, aggályaimat...azt is hozzáteszem, amit a biblia ezekről tanít, de hogy ki-miben higgyen, azt mindenkinek saját magának kell eldöntenie...

Jó dolog, ha valaki ugyanazt hiszi, mint én de ha nem így van, az sem lehet gátja egy jó kapcsolatnak...

Valójában, nem is erről akartam írni...azt akartam elmesélni, hogy kerülök napról-napra közelebbi kapcsolatba az én Istenemmel...

1990 december 20-án merítkeztem be egy pünkösdi gyülekezetben. A bemerítkezés keresztséget jelent. Itt nem gyerekeket keresztelnek  meg, hanem felnőtteket, akik felelőséggel tudják eldönteni, hogy milyen úton akarnak járni...

A lényeg a felelősségen van...egy gyerek, akit megkereszteltetnek a szülei, nem biztos, hogy azt a hitet szeretné gyakorolni...egy felnőtt már el tudja dönteni, hogy mit akar. Vagy nem...Hiszen életünk során sokszor hozunk olyan döntéseket, amiket megbánunk és nem akarjuk folytatni. Az embert az Isten szabad akarattal áldotta meg...senki nem kényszerítheti rá az akaratát...önállóan dönt...aztán viseli a döntésének a következményeit, mert minden döntés következményekkel jár...vagy jó, vagy rossz, de következmény mindig van.

Szóval, akkor én úgy döntöttem, hogy elfogadom a Jézus Krisztus által felkínált kegyelmet és az Ő útján akarok járni, neki tetsző életet akarok élni...mélyen bennem volt, hogy " én és az én házam népe, az urat szolgálom"...az én házam népe a gyerekeimet jelentette, hiszen egyedül neveltem őket, egyedül én voltam felelős a sorsukért. Ezt az utat tartottam jónak, mivel még gyerekek voltak, nekem kellett döntenem helyettük. Pedig épp az imént írtam le, hogy csak felnőttek tudnak önmagukról felelősséggel dönteni...magamról dönthettem, de róluk nem...

Amikor az ember megtér, az addig rossz dolgok elkezdenek más szemszögből látszani...megváltozik minden...ahol a Jézus békéje és szeretete él, ott öröm és békesség lakozik...de csak addig, amíg képes vagyok csak a keresztre tekinteni...

Amikor Jézus a vízen járva ment a tanítványai felé a tanítványok nagyon féltek. Péter a legkedvesebb tanítványok egyike mondta, hogy ha tényleg te vagy az, akkor had menjek én is a vízen. Jézus mondta neki, hogy gyere. És Péter elindult... Nézte az Urat és csodálkozott, hogy nem süllyed el. De amint a szemét levette az Úrról, meglátta a végtelen tengert, abban a pillanatban elsüllyedt...még jó, hogy ott volt Jézus és kiemelte a tengerből...

A tanítványok ott voltak a Jézus közelében, látták-hallották-érintették őt...de, ha eltávozott a közelükből, ugyanolyan esendő emberek lettek, mint előtte...

A mai embernek is nehéz megmaradni a hitben...az én életem is olyan volt, hogy ha felnéztem Jézusra, a hitemre, akkor képes voltam a gondok fölött járni, de ha a szememet a gondjaimra függesztettem, akkor elleptek azok...ilyen az ember, nincs ebben semmi különös...

Nagyon sokáig csak a gondjaimra tekintettem, meg akartam oldani mindenáron...de nem tudtam...és egyre messzebbre kerültem az Istentől...most viszont egyre közelebb vagyok hozzá, egyre nagyobb a békességem és egyre nagyobb a bizonyosságom is...majd egyszer folytatom...

Hozzászólások (25)

Tavaszi készülődés

Itt olyan szuper idő van, hogy nem lehet megmaradni a falak között. Már kora reggel csivitelnek a madarak, süt a nap és jól esik a beáradó hűvös levegő. A fűtés még megy, de már nem lehet elviselni...nyitott ablaknál alszunk.

Így élveztem ezt régen is, a régi házamba is már kora reggel betűzött a nap és trilláztak a madarak.Csak ott nem az ablakot nyitottam ki, hanem lejjebb húztam a gázt. Itt nem tudom megtenni, a szabadba engedem a meleget...

Ott is, itt is a napsütésben úszó teraszon iszom meg a reggeli kávémat...12 fok volt reggel, de nem fáztam, pedig csak hálóing volt rajtam...

Azt gondolná az ember, hogy ott több volt a dolog, a kertet rendben kellett tartani. De, ez nem igaz. Abban a kertben feleannyi sem volt a munka, mint itt...tegnap azt mondtam a zuramnak, hogy ebbe bele fogunk dögleni!

Az elmúlt nyáron nagy viharban kidőlt az összes szőlőkaró. Megtámogattuk, hogy ne menjen tönkre a termés, de most, a metszés idején derült ki, hogy nem is a vihar volt a ludas, hanem a karók voltak elkorhadva a földben. Ezeket mind ki kellett cserélni. Anyagilag sem volt könnyű  elviselni, hiszen száz karót kellett vennünk...de a fizikai megterhelés még nehezebb...

Helyenként 2-3 darab fából volt összedrótozva a karó...kihúzni könnyű volt, mert a földben lévő rész teljesen elkorhadt. De úgy össze voltak tekergetve és olyan merev volt a drót, hogy alig bírtam lefejteni. És ráadásul még a kordon drótot is újra kellett rögzíteni...

A zembert meg az új karók beverése viselte meg. Mert a karó magassága 170 cm, az én férjem pedig 173 cm. Vagyis a feje fölül kellett indítania a nagy kalapácsot, hogy rá tudjon suhintani a karóra...és legalább 30 centire a földbe kellett mennie...

Első nap nem is tudtunk megcsinálni csak egy sort...úgy mentünk haza, mint akin átment az úthenger...

Nosza, szerzett a zuram egy karóbeverő gépet. De, ez a gép, nem gép...a gép magától tud dolgozni...ez csak egy eszköz, amivel egy hajszálnyival könnyebb a munka. Vagyis nem kell magasra emelgetni a kalapácsot, hanem egy felülről behegesztett vas csövet a karó tetejére  kell húzni és két kézzel lehet lefelé rángatva beverni a karót....szóval nem a kútba, csak a kávájára és belehullot!

Három sort csináltunk meg és azt mondtam, hogy menjünk haza, mert nem bírom tovább! Érdekes módon  a zuramat sem kellett győzködni, azonnal belement a javaslatba.

Mikor hazaértünk, akkor mutatta meg, hogy a combjára ejtette a szerszámot és a nadrágja átázott a felhígított vérétől...Én meg csak dohogtam rá:

Jó, hogy el nem törte a lábad! Jó hogy el nem véreztél! Mert aki vérhígítót szed, annak vigyáznia kellene, hogy ne sérüljön meg! Mi meg beledöglünk ebbe a kurva kertbe! Minek kell ez nekünk!? Mehetnénk helyette sétálni...vagy fürdőzni...vagy ülhetnénk nyugodtan a sejhajunkon...

Bizony, a fáradtság kihozta belőlem a házi sárkányt...Ő meg csak nyugtatgatott, hogy már nem maradt csak két sor...ha azt megcsináljuk, már kitart míg élünk...ezt nem kell minden évben csinálni...

Én viszont úgy gondolom, hogy ha csak karban kell tartani azt a kertet, akkor is évről-évre kevesebbet bírunk...nem nekünk való már ez a munka...de már nincs mit tenni...

Én most dolgozóban vagyok, ő meg kiment egyedül a kertbe...Megegyeztünk, hogy nem karózik egyedül, csak darálja e lemetszett gallyakat. Remélem be is tarja...az nem nehéz munka, csak bele kell dugdos ni a gallyakat és azt a gépet villany üzemelteti, azt ki lehet bírni...majd holnap meg megyek vele én is és befejezzük azt a munkát, ami már kitart életünk végéig...kivéve, ha hosszú életűek leszünk...:)

Hozzászólások (7)

Repülés

Csütörtökön elutaztam itthonról és csak hétfőn délután jöttem, pontosabban jöttünk haza. Addig a lányomék élvezték ezt a kedves kis várost és a még kedvesebb és még kisebb lakást...Minden jó volt. Lehetne mesélni róla, de most az irodában vagyok és nem sok időm jut az írásra.

De egy dolgot muszáj elmondanom. Azon a bizonyos okos telefonon lévő facén olvastam, hogy szombat este a szomszédos ház nyolcadik emeletéről kiugrott egy 18 éves fiú...

Állítólag nem öngyilkos akart lenni, csak kipróbálta a repülést...egy kis drog nyújtotta könnyedséggel...és nem halt meg! Kórházban van azóta is, de él...

A hozzászólásoknál adtak neki hideget is, meleget is...voltak megértők, érző szívűek, de voltak egészen bunkók és gonoszak is...

Egy szenzáció az embereknek...egy tragédia a családnak...és egy csoda a szereplőnek...

Hozzászólások (2)

Mosolyfog

 

Kész lett a mosolyfogam. Négyezerért csináltak egy műanyag fogat, amit ma reggel ragasztottak fel. Igazából nem látszik, hogy nem igazi. Csak egy aprócska bibi van vele... Nem lehet vele enni...Most  vagy leszokok az evésről és nagyon vékony, nagyon ráncos vén banya leszek, vagy bármelyik pillanatban kieshet újra a fogam és megint vén banya lesz belőlem. Választhatok a két banyastátusz között...

Most érzem csak igazán, hogy milyen jó fogorvos is az én unokahúgom. Mert ez a doktornő szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy egy fogat nem lehet megcsinálni...Pedig Ő megcsinálta. Az hogy kitört, nem az ő hibája volt...4 olyan fogam van, ami egyedül viseli a koronát. Aztán van 3 amit még nem Ő csinált. Ott hiányzott 1 fog és lecsiszoltak mellé 2-t, hogy pótolják azt az 1-et, ami hiányzott.  Akkor még / az őskorban / fényes, fém koronát tettek rá. Mikor a kishugom elkezdett dolgozni, kicserélte porcelánra és szidta azt az orvost, aki tönkretett két jó fogat...Ő ilyet nem csinált másnak sem... Valószínűleg ezért hagyták el ezt az országot....lelkiismeretes, jó munkával nem lehet meggazdagodni...

Ez a doktornő azt javasolta, hogy szedjük le ezeket a szóló koronákat, meg  a hármas hidat is és a még meglévő fogakat is lecsiszolja / még jó, hogy nem kihúzza/ és egyben lesz az egész fogsor. Így lesz majd tartós...és ez 600 000 Ft-ba fog kerülni! És igazából "csak öt" egészséges,  jó fogamat kell tönkretenni...

Megkérdeztem, hogy ez akkor már ki fog tartani míg élek? Elmosolyodott és azt mondta, hogy valójában 4 évente újat kellene csináltatni. 4 év a garancia. Ettől aztán felakadt a szemem.

4 év?!- kérdeztem én. Az amit most leakar szedni, húsz éve ott van és nincs semmi baja...

Persze, eltart az sokáig, csak egészségügyi okokból négy évente újra kellene cserélni, hiszen az íny sorvad. - mondta ő.

Persze, ha ingyen volna  cseréltetném én, de ennyi pénzért már remélem kitart míg élek...

Szóval, ha elkel a ház, a fogam árát már biztos, hogy nem adom oda egyik családtagomnak sem...önző módon magammal viszem a sírba.

Hozzászólások (11)

Azt hiszem, beteg vagyok

Lappang bennem valami kórság...fáj a fejem, szédülök, reszket az egész belsőrészem,és húz az ágy...nem bírtam elmenni az Istentiszteletre sem...

Hozzászólások (4)

Elküldtem a felettesemet!

Fáradtan, sírósan, nyavalygósan ébredtem...Még este elkészítettem a cuccot, amit az anyukámnak akartam vinni, ott árválkodott korán reggel az előszoba szekrényen..

Összecihelődtem és elindultam, bár imitt-amott vágni lehetet a ködöt. A rossz kedvemet ez még jobban felspanolta. Próbáltam énekelni, de a könnyeim csak megidultak és jöttek a marcangoló gondolatok. No, erre bepöccentem...A jó kurva életbe! Mikor hagyod már abba ezt az örökös vádaskodást?! ...és eszembe jutott egy bibliai rész: "...álljatok ellen az ördögnek és elfut tőletek..." Meg az is eszembe jutott, hogy prédikátor azt írta, hogy a felettes az ördög, az alattas az angyal és közte van az ÉN...Mint a gyüliben...az Sátán, meg a Szentszellem hadakoznak...

No, akkor elküldelek én innen a búbánatba! Nem lehet, hogy uralkodj felettem!...Még azt is mondtam, hogy ha ez tényleg egy ilyen hatalmi harc, akkor segíts nekem Istenem, hiszen én hozzád tartozom...

Elmúlt a sírásom, különösebben nem lett jó kedvem, de bekapcsoltam a rádiót és onnantól kezdve a miskolci kocsonya farsangra figyeltem.

Mikor megérkeztem először az irodába mentem, ott alá kellett írnom papírokat, meg leadtam a mama idei nyugdíjáról szóló igazolást. Olyan kedvesnek tűntek az emberek,beszélgettünk is egy kicsit. Aztán mentem az anyukámhoz. Éppen vinni akarták fürödni. Megörült nekem, de ugyanolyan örömmel ölelte át a nővérke nyakát is, aki beültette a székbe, amin kitolta a fürdőszobába...tisztán, illatosan került vissza...és ezután kezdődött a csoda!

Ott ültem az ágy mellett, fogtuk-pusziltuk egymás kezét és ő beszélt...először nem is nagyon értettem, zagyván mesélt történeteket...Olyan volt, mint amikor az álmainkat meséljük, csak neki az nem álom, hanem azt mondja, amit éppen lát...

Csapongva, néha nehezen érthetően mondta, hogy hol volt / történetek a gyerekkorából, meg későbbről is / . És képzeljétek el, szinte minden történetben ott volt Marika is...volt ahol kicsi, volt ahol már nagy, de mindig ott van...Lehet, hogy elment az eszem, de ahogy ráhangolódtam egy-egy helyszínre én magam is éreztem, hogy ott vagyok...hiszen nekem is van rengeteg emlék az agyamban vele kapcsolatban...A kislábujjamtól, a hajam száláig átjárt a boldogság...

Úgy jöttem el tőle, hogy béke és nyugalom volt bennem...és egész úton nem bírtam komolyra állítani a számat, csak mosolyogtam...és gondolatban én is csapongtam az életem különböző szakaszában...és csak jó dolgok voltak az eszemben. Mert nem mindig voltam én búvalb...tt!

A kétórás úton végigsiklottam...közben eszembe jutott, hogy így lehet halálos balesetet szenvedni, de az sem érdekelt...az is eszembe jutott, hogy lám: én is meghülyültem, mint az anyám, de az sem érdekelt...

Hazaértem baj nélkül és egy szálat sem érzem magam hülyének...csak azt érzem, hogy levették a vállamról a terhemet...mint amikor megtértem...

Még mindig nyugodtan és mosolyogva megyek és bevásárolok a hétvégére, aztán kivasalok, aztán teszem amit kell...élem a hétköznapi életemet...

Hozzászólások (6)

Az ének csatája

Amikor 32 évesen egyedül maradtam 3 gyerekkel egy félig kész családi házban az Isten hátamögött, azt hittem , hogy vége a világnak és sosem fogok felállni...

Akkoriban olyan voltam, mint egy gép. A felettes énem kiadta a parancsot minden nap, hogy mit kell tennem. Én meg engedelmeskedtem, bár minden porcikám azt kívánta, bárcsak elmúlna ez a világ. Vagy, ha el nem is múlik, én kiléphetnék belőle 20 évre...nem akarnék én meghalni, csak lefeküdni és aludni 20 évig...és aztán felébredni és boldogan élni, amíg vége nem lesz.

Vagyis arra vágyódtam, hogy valaki elvégezze helyettem a feladatokat...nevelje fel a gyerekeimet helyettem, mert én egyedül úgysem fogom tudni...Pedig folyton biztattam magam, hogy igen, ezt nekem egyedül kell megtennem. Ha az apjuk nem vállaja a felelősséget, akkor én azt senki mástól nem kívánhatom el...ez az én feladatom...és a sok feladat között elfelejtettem rácsodálkozni a feladat szépségére, elfelejtettem meglátni benne a szépet...tudtam, hogy meg kell erősödnöm...meg akartam felelni. Megfelelni az exférjemnek, megfelelni a gyerekeimnek...bebizonyítani, hogy egyedül sem fogok elsüllyedni...

Először eladtam a közös házunkat...benyújtottam a válópert... hazaköltöztem a gyerekekkel az anyukámékhoz... aztán két hónap múlva vettem egy panelt és külön költöztem a szüleimtől...munkahelyet változtattam, és meg sem álltam egy percre sem, míg a gyerekeimet fel nem neveltem...a felettes énem, vagy a Jóisten, vagy nevezzük bárminek, megfogta a kezem mikor bajba kerültem és átvezetett a göröngyökön, amik az utamba jöttek...

Aztán elérkeztem abba az állapotba, amikor azt mondhatom, hogy nekem már nincs is feladatom...elértem mindent amit akartam... Gondolom erre mondja kedves blogtársam, hogy cserélne velem... de sokszor ez a mindensemmi, vagy semmiminden ami  birtokomban van, elviselhetetlen...

A gyerekeim úgy kezelnek, mintha már nem lennék beszámítható, mintha vigyázni kellene rám mert szemmel láthatóan másként gondolkodok, mint ők. Persze, bennük fel sem merül, hogy ők változtak meg...a rokonaim vagy meghaltak, vagy elköltöztek, de lélekben nagyon távol vagyunk egymástól...a barátaim eltávolodtak és nem tudom eldönteni, hogy sajnálnak, megvetnek, vagy irígykednek...de az biztos, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon.  A férjemmel szoktuk megállapítani, hogy ugyanabban a cipőben járunk és csak egymásra számíthatunk...

Persze ez nagyon jó, de tudni kell, hogy mi nem együtt öregedtünk ám meg...nem tanultuk meg hosszú évtizedek alatt elfogadni egymás rigolyáját...nem közösek a gyerekeink és egy kívülálló mindig reálisabban látja, hogy hol van a hiba...mindig van olyan pont, amit a másik családjában/ itt nem a gyerekkori családra gondolok/ másként értékeltek...vagyis, amit Ő és Én egészen más szemszögből látjuk és mind a ketten meg vagyunk győződve a saját igazunkról...Ezek az ellentétek nem antagosztikusak, de ellentétek...

Mostanság pedig nem érzem, hogy lenne felettesem, vagy alattasom...egyszerűen meg vagyok zavarodva és nem lelem a saját utamat...nem látom a célt, csak ott, ahol már mindenki megpihen...az meg nem lehet cél...az csak egy szükségszerűség, amit nem tudunk megakadályozni, nem tudjuk befolyásolni, oda mindenki el fog jutni...az nem ad feladatot, nem nyújt örömet.

Hozzászólások (5)

Hullámhegyek

Olyan érzésem van, mintha egy csónakban ülnék a tenger közepén és a hullámok fel akarnák borítani a csónakomat. Persze ismerem azt aki tud parancsolni a tenger hullámainak, csak időnként szörnyen messze vagyok tőle...

No, de nem vagyok én Jézus Krisztus, hogy példázatokban beszéljek...elmondom hát érthetően, hogy mi a bajom.

Tegnap megint volt érdeklődő a házra. Pontosabban az a pasi volt, akivel legutóbb nem egyeztem meg. Itthon van Angliából és elment megnézni a házat.

Mikor megtudtam, hogy megy, olyan ideges lettem, hogy szinte egész éjjel ébren voltam. Úgy gondoltam, bármennyit is ajánl érte, odaadom...nem érdekel az ár, csak megszabaduljak tőle, hogy jövő télen ne kelljen fizetnem a fűtést...egy óriási teher a vállamon, nem szívesen megyek haza egy órára sem...nyomaszt a bűntudat, amiért eljöttem, amiért nincs ott az anyukám, amiért elkótyavetyélem a szüleim egész életükben összeszenvedett vagyonát...Aztán bennem volt a félsz, hogy miként osszam szét az árát...hogy ki-mit fog mondani, gondolni...

Felajánlottam az ingatlanosnak, hogy hazamegyek, ott leszek ha egyezkedni kell...talán jobban ismerem a házat és a saját érdekeimet is. De, azt mondta, nem kell...ez az ő dolga, higyjem el, tudja hogy kell tárgyalni...

Tudtam mikor találkoznak, végig izgultam az időt. Nem is sietett a hívással, gondoltam, nincs megegyezés...a szomszédomnál van a kulcs, ő ott volt, őt hívtam és kérdeztem, mi volt...Ő meg elmondta, hogy a vevő a kákán is csomót keresett és talált is. Nem szakszerűen van kicserélve az ablak, szerinte salétromos a fal...erre én olyan dühös lettem, hogy automatikusan válaszoltam, hogy salétromos az anyja picsája...meg az ablakot 500 ezerért cserélték akkor, amikor még az utcában senkinek sem volt ilyen...meg menjen a jó édesanyjába....

Mikor az ingatlanos hívott, már jórész kidühöngtem magam...mondtam neki, hogy ennek a bunkónak, aki úgy akarja lealkudni az árat, hogy befeketíti a szüleim munkáját, nem eladó ez a ház...ez azért kerül ennyibe, mert ilyen állapotban van és azért, mert itt van! Ha Pesten volna, 40 ha Szentendrén, akkor 60 millió lenne az ára, itt csak 4 millió! És menjen a jó édesnyjába!

Engedek majd az árából, annyiért adom oda, amennyit adnak érte, de nem neki! Annak eladó a házam, aki nem gucsmolja...annak, aki azért kínál érte kevesebbet, mert nincs neki több és nem annak, aki szemmel láthatóan hülyét akar belőlem csinálni.

Ha meg nem kel el, az sem tragédia. Legfeljebb visszamegyek, ezt meg kiadom albérletbe. Mert ezért a kis lyukért egy havi fizetést adnak...Az ingatlanos csak hápogott...mondtam, hogy ne haragudjon, nem rá haragszom...

És akár hiszitek, akár nem, ettől megnyugodtam...

Hozzászólások (7)